„Ki időzhet sátradban, Uram,
ki lakhat szent hegyeden?
Aki bűn nélkül él, a jót teszi,
szívében az igazságot forgatja,
és a nyelve nem szór rágalmakat.
Aki barátjának nem okoz szenvedést,
embertársát nem gyalázza,
a gonoszt nem veszi sokba,
azt tiszteli, ki az Urat féli.
Aki nem szegi esküjét,
még ha veszt is rajta,
pénzét nem adja uzsorakamatra,
s nem hagyja magát
ártatlanok kárára megvesztegetni.
Aki így cselekszik, soha meg nem rendül.”
(15-ik zsoltár)
„Ki időzhet sátradban, Uram, ki lakhat szent hegyeden?" Egy olyan társadalomban élsz, s talán egy olyan egyháznak vagy a tagja, ahol ezt a kérdést nem boncolgatják, nem nagyon beszélnek róla. Mert sokan azt hirdetik: „Minden út Istenhez vezet. Minden út felvezet arra a Szent hegyre, csak vannak akik innen indulnak, vannak akik arra kerülnek, vagy amott másszák.” Vajon az Istenhez vezető útnak oly sok ága-boga, „főútja, autósztrádája” lenne? Amelyek közül csak úgy válogathat mindenki kedve és ízlése szerint? Vajon mit gondol erről a zsoltáríró Dávid? Öt versben mondja el Isten akaratát, s maga a zsoltár tesz bizonyságot arról, hogy fontos kérdés ez, amiről beszélni kell. Rávilágít az Istenre hagyatkozó ember legelemibb kérdésére: „Milyen az az ember aki veled lakhat? Milyenné váljak én, hogy gyermekednek neveztessem? Hogy éljek, hogy a Szent hegyeden lakhassam?”