Újjászületés - keresztény oldal

     A keresztények közül sokan úgy gondolják, hogy a munkát, mint a létfenntartás egyedüli módját a bűnbeesés után Isten átokként helyezte az emberiségre. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy a munkának egy könnyed, örömteljes változata már előtte is létezett, ugyanis Isten Ádámra azt a feladatot bízta, hogy uralkodjon a földön minden élőlényen, állaton (állattenyésztés), és neki adott minden maghozó növényt és gyümölcsöt is (földművelés, kertészet, 1. Móz. 1. 28.). A paradicsomból való kiűzetés egyik velejárója lett a munka feltételeinek megnehezedése, a az éghajlati viszonyok és a föld termőképességének rosszabbodása, a gyomnövények megjelenése, aszályok, áradások, pusztító állatbetegségek, betegséget és fertőzést okozó rovarok. Ebből az is következik, hogy az önfenntartáshoz szükséges táplálék és a ruházathoz szükséges anyagok előállítása jóval több idejét, napját vette igénybe az embernek, mint azelőtt (1 Móz. 3, 18-19.)

A városi civilizációk megjelenésével együtt megjelenő városi, civilizált, ember megnövekedett igényei, a bonyolultabb társadalomszerveződési formák mind-mind a munkára fordított idő mennyiségének növekedését hozta magával, kiváltképpen, hogy megjelent egy munka nélküli pazarló életet élő vezető réteg, és az ezeket védő-kiszolgáló apparátus, katonaság. A saját és mások teste, kényelme fenntartásának rabszolgájává váló ember egyre kevesebb időt fordít szellemi szükségleteinek kielégítésére, Istennel való kapcsolatának ápolására, amely aztán lassan el is hal. Isten ezt előre látva megszentelte a hetedik napot, kijelentve, hogy ez a pihenésre, vele való együttlétre szánt nap, és ezzel kijelölte a munka terjeszkedésének végső határát. Ennek fontosságát mutatja, hogy a szombat törvényét a negyedikként a Mózesnek adott tízparancsolatba is belehelyezte.

Az átlagos modern, „szabad” ember, noha látszólag senkinek nincs alávetve majdnem annyi, vagy még több időt fordít a munkára, mint egy ókori rabszolga, annak ellenére, hogy a régebb emberi és állati erővel végzett munkák nagy részét most már gépek végzik el. Ha meggondoljuk, hogy százszor lesajnált középkori földműves- jobbágy nem dolgozhatott sötétedés után, esőben, vallásos ünnepnapokon, és igen keveset dolgozhatott télen, akkor mindjárt látjuk, hogy a túlórázó, második állást vállaló, magánvállalkozó önkéntes modern rabszolga helyzete hozzá képest mennyire nyomorúságos. Saját maga vált önmaga hajcsárává, és mindennek az oka azok a mesterségesen kialakított, zsarnoki igények, a fogyasztásba való hajszoltság, a test kényelmének és falánkságának a szolgálata, a szórakozás, feltűnési vágy és kapzsiság, a birtoklás démona, mind olyan dolgok, amelyek Istentől elválasztanak és a lelket a pusztulásba döntik.

A krisztusi megváltás egyik felbecsülhetetlen ajándéka, hogy a megváltást elfogadó embernek már nem kell a test rabszolgájának lennie. Ha van mit ennetek és van mit magatokra vegyetek, legyetek elégedettek, írja Pál apostol, a hegyi beszéd nyomán. Jézus ott kihangsúlyozza, hogy az az ember, aki rábízza magát Istenre, az nem aggodalmaskodhat afelől, hogy nem lesz mit ennie-innia, nem lesz mit magára vennie, hisz ezt a pogányok teszik. Ha az Úr az ég madarairól gondoskodik, vajon a saját gyerekeiről nem gondoskodna? Keressétek Isten országát, és minden egyéb megadatik néktek, mondja ki a végső következtetést. Isten országának a keresése azt jeleni, hogy magamat Isten uralma alá rendelem, az ő parancsolatait követem, és nem a saját vágyaim kielégítéséért fáradozom. A szeretet-parancs értelmében életem célja, az elesettek, szenvedők szolgálata, a krisztusi örömhír terjesztése lesz. A krisztusi tanítvány célja, hogy másokat is tanítvánnyá tegyen, elmenve, ha kell, a föld végső határáig is.

A krisztuskövető tanítvány tehát lényegében az Úr munkása, ugyanazt a munkát végzi, amit az Úr is végzett, amikor emberi alakban a földön járt. A kereszténység mai válsága oda vezethető vissza, hogy a legtöbb magát kereszténynek valló ember figyelmen kívül hagyja, vagy tudatosan félremagyarázza ezeket az alapvető parancsolatokat. Úgy gondolja, előbb neki is munkahelyet kell keresni, dolgozni kell, mint egy „normális”, világi embernek, és Isten szolgálata második helyre kerül, a fennmaradó kevés szabadidőre, szombatra vagy vasárnapra. Főállású igehirdetőknek a papokat, lelkészeket, misszionáriusokat tekintik, megfeledkezve arról, hogy az ige másról tanúskodik. Még szánalmasabb, hogy a mai keresztény ugyanazoknak a túlzott, természetellenes igényeknek, szükségleteknek a kielégítését tartja szem előtt, mint a lesajnált „világiak”. Nem a fölösleges javak birtoklása a veszélyesebb, hanem az, hogy a megszerzésükre fordított idő és pénz olyan pazarlás, ami Isten javaiból történik. Mert ha megtértem, mindenem Istent illeti meg, és mindenemet az Ő akarata szerint kell felhasználnom. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a megtért embernek már nem kell dolgozni, hanem csak hirdetni és prédikálni, és magamat másokkal eltartatni (ebbe a hibába az őskeresztények közül is sokan beleestek), hanem azt, hogy nem kell többet dolgoznom magamra, mint ami alapvető testi szükségleteim kielégítésére elég. Egy átlagos falusi család a mai viszonyok között, amikor ruhákat nevetségesen olcsón lehet vásárolni és ingyen is lehet kapni, egy 1 ha közepes minőségű földterületen, napi két-három óra, vagy heti 2-3 napi munkából tisztességesen meg tudna élni, Istennel, villany, gáz, telefon, autó, internet nélkül, ezt egy angol közgazdász is bebizonyította Mennyi ideje maradna így a kereszténynek másokat vigasztalni, tanítani, távolabbi közösségeket meglátogatni! Nagy házakat építünk évtizedek munkájából és kölcsönéből, amelyeket alig bírunk kifűteni, de ha Istennel járnánk, rögtön észrevennénk, hogy még mindig vannak, akik néhány nap alatt, szinte pénz nélkül felépített vályogházban laknak-boldogan. Mi az akadálya, hogy nem tesszük mi is ugyanezt? Talán félünk az emberek gúnyos, lenéző mosolyától, talán nem hisszük, hogy Isten beváltja ígéreteit? Isten tőlünk sem kér kevesebbet, mint elődeinktől. Az aratnivaló sok, az arató kevés! Ha tanítvány vagy, akkor nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra kell nézned! Vedd a tarisznyát és a botot, az idő közel!

                                                                (Simon András)