Újjászületés - keresztény oldal

      „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

      Órám tisztességes csak légyen utolsó.

      Akár farkas, akár emésszen meg holló:

      Mindenütt felyül ég, a' föld lészen alsó.”

   Egy román mese szerint, amelyben az Úr, miközben megajándékozza a népek színe elé járuló képviselőit, a magyarnak egy csizmát és egy hegedűt ad, hogy legyen neki kedve mulatni, táncolni. Mielőtt kézlegyintéssel és mosollyal elintéznénk e dolgot, gondoljuk csak végig, van-e valami reális alapja ennek a jellem-tulajdonításnak, és ha van, miként hat ez nemzeti önmegítélésünk alakulásában, mármint nem a mese, hanem a filmek, irodalmi szövegek, versek, kulturális szokások révén, amelyekkel együtt élve akarva-akaratlanul konfrontálódnunk kell, magunkba építve vagy épp elutasítva azokat.

   A cigányzenére csárdást táncoló, sírva vigadó, vagyonát, földjeit elkártyázó, lecsúszott kisnemes 19. századi romantikus személye vajon mennyire befolyásolja a 21. századi magyar önképének alakulását, tudjuk-e, hogy ez a kép csak egy felszínes, írók-költők által megalkotott giccs csupán?

   Ezt tudatosítva ragaszkodnunk-e annyira görcsösen ahhoz az elképzeléshez, hogy a jó hagyományőrző bokrétás kalapban, „gondűző borocska mellett” (Petőfi), tüzes csárdást ropva tudja csak kifejezni népe iránti szeretetét, ősei iránti tiszteletét? Hova tesszük akkor azokat az őseinket, akik nem a mulatozásban, hanem kemény, céltudatos, józan munkával, a Biblia olvasásával, imádságos lélekkel, nehéz szablya forgatásával néztek szembe népük és önmaguk sorsával, korlátaival, akik hittel próbálták az emberileg sokszor lehetetlent. Elfeledkezhetünk-e azokról a harcos 16. századi magyar hitszónokokról, prédikátorokról, akik szent haraggal ítélték meg a részeges, tobzódó, pazarló életmódot, akiknek volt bátorsága – még ha földönfutókká is váltak miatta – , megfeddni a gőgös, szegényeket megalázó földesúrt is.

   Lett volna-e erős magyarság Szent István, Szent László, Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós nélkül, akik által Isten áldani is tudta e népet, akiknek volt hitük és erejük ahhoz, hogy nemzetünk ügyét Isten elé vigyék, akik tudták, hogy mindenünk, amink van, és amink lesz, csak Isten által, Isten akaratából a mienk, hogy csak addig birtokolhatjuk az országot, amíg Ő is akarja. Aggasztó, hogy napjainkban újra sokan gondolják úgy, hogy nemzetünk megmaradása azon múlik, hogy minél többen mulassanak, táncoljanak magyar viseletben, magyar zenére. Hamis üdvpróféták töltik meg részegítő, fedezet nélküli büszkeséggel a magyar emberek, fiatalok szíveit, ígérnek aranykort, ragyogó jövőt, csak ne lássák azt, ami a valóság.

   Önző, puhány, gyáva, elkényeztetett ifjak, a nemes célért való áldozatvállalás és lemondás legkisebb hajlandósága nélkül, örökké siránkozó, nyafogó nagygyerek-fiatalok, felnőni, családot vállalni nem akarók, a nagyapáik földjeit autóért kiárusító, az istállóbűztől undorodó, táncházban nagyokat kurjantó ifjak, térjetek észhez! Hallgassátok Zrínyit:

                                Az jó hadviselő bor nélkül ellégyen,          

                                Részegítő eszközt most hozzá se végyen.

                                Ha akarja jó hirén csorbát ne tégyen.

                                És hogy ű hada is kárt tűle ne végyen.

                                De mivel különböz oktalan állattól,

                                Ki elválik akarva okosságától?

                                Kinek feje teli párával sok bortul,

                                Nem tudja megválasztani jót az rosztul.

                                                                               (Simon András)