- a „világmagyarázó" tudományos elméletek margójára -

  Fogadatlan prókátorként a következőkben egy olyan kérdéskörhöz szeretnék hozzászólni, amely ugyan (látszólag) távol áll saját szakmai irányultságomtól, de személy szerint régóta foglalkoztat, és az utóbbi időben több keresztény és nem keresztény fórumon meghatározóan előtérbe került más témákkal szemben.

    Mielőtt belevágnék a sűrűjébe, kiindulópontként szólnom kell arról a (ma már talán minden keresztény értelmiségi számára nyilvánvaló) tapasztalatról, hogy az Isten létezésébe és Krisztusba, mint az emberiség Megváltójába vetett hitet semmilyen tudományos tény, bizonyíték nem erősítheti, vagy nem ingathatja meg, mert nem az éppen aktuális korszellem (zeitgeist), hanem a Szentlélek vezet minket.

Ebből a nézőpontból természetesnek tűnik az is, hogy sok keresztény felekezet elfogadja, mások meg elutasítják a különböző elméletek – esetünkben pl. az evolúció – tudományos tényként való érvényességét. Csak zárójelben jegyzem meg: az elfogadás itt csupán annyit jelent, hogy az egyház nem kíván vitába szállni a tudósokkal ezekben a kérdésekben, hanem azt mondja, hogy amennyiben valóban létezett  ősrobbanás vagy evolúció, erre is Isten tervének részeként kell tekintenünk.

De térjünk rá a mondandónk lényegére (ami Krisztus követése szempontjából korántsem olyan fontos, de talán megér egy rövid eszmefuttatást): Vajon milyennek látszik a mai tudományosság episztemológiai szempontból, és mi a helyzet ezekkel a mindent átfogó, egyes tudományágakban axiómaként (de azt is mondhattam volna, hogy tudományos dogmaként, tabutémaként) kezelt elméletekkel?

     1. Ha leszűkítjük vizsgálatunkat az ilyen, tudományos szempontú világértelmező-modellek egyikére, már egy felületes megközelítés számára is nyilvánvalónak tűnik, hogy pl. az evolúció semmiképpen sem önálló tudományos paradigma. A „fejlődés" gondolata ugyanis gyanúsan beleillik a – ma már túlhaladott – modernista historizmus világszemléletébe, mely szerint a történelem, az emberi társadalom, a civilizáció, az irodalom stb. mind „fejlődik", vagyis egy primitív állapotból egy tökéletesebb állapot felé tart.

Ennek az eszmének alárendelhetünk mindent, segítségével az univerzum vagy az élet kialakulásától kezdve minden meg is magyarázható (még a hit, vagy az emberiség transzcendencia-szükséglete is), azonban ez nem jelenti azt, hogy minden így is működik a valóságban. Minél egyetemesebb és általánosabb érvényességűnek tűnik ugyanis egy tudományos elmélet, annál valószínűbb, hogy semmi köze sincs a tudományossághoz, csupán egy szemüveg, amitől – nietzschei pátosszal szólva – képtelenek vagyunk a dolgok valódi arcának a megpillantására.

Hasonlóan frappáns és tökéletesnek tűnő elméletei voltak a korai vagy későbbi modernizmusnak, ezek némelyike még most is érvényes, mások már érvényüket vesztették (lásd például a nyelvi „fejlődés" kérdéskörét, a kultúrák alá-fölérendeltségének kérdéseit, a világ leírhatóságának, egységes képletre való visszavezethetőségének kérdését, a dolgok és tények pozitivista, objektív vizsgálata alapján levont következtetések kétségbevonhatatlanságának problémáját stb.)

Stanislaw Lem egyik esszéjét idézném a 70-es évekből, amelyik kb. így szól: Tételezzük fel, hogy minden ember elpusztul és földön kívüli lények több száz év múlva kutatni kezdi a földi civilizációt. A legmélyebb földrétegekben még csak egyszerű szerszámokat, kalapácsot, baltát, ásót, találnak. A magasabb rétegekben már egyszerű gépek is vannak a legfelső rétegben pedig számítógépek, szuper-intelligens kibernetikai automaták. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy nyilván a számítógép a kalapácsból fejlődött ki az „évmilliók során" a környezet változásának hatására és a természetes szelekció eredményeképpen.

       2. Egy adott korszakban, az éppen uralkodó világszemlélet – sajnos vagy szerencsére – nem a tudományos kutatások, objektív vizsgálatok eredményeként jön létre, hanem épp fordítva a már kialakult paradigmák, ideológiai-politikai-gazdasági pozíciói alakítják a tudományos kutatások irányultságát, látókörét. Az a nézőpont ugyanis, amit tudományos hipotéziseink megfogalmazásakor képviselünk, eleve már meglévő prekoncepciókon alapul, ami nemcsak a kutatás irányultságát (ez is fontos!), hanem az eredményeket és az eredmények nyomán megfogalmazott következtetéseinket is alapvetően befolyásolják. Terry Eagletont idézve: „minden tudományos vita egyben ideológiai vita."

Objektív vizsgálat tehát sohasem létezhet, a kutató mindig részét fogja képezni a kutatás tárgyának is, és – ami számunkra itt talán a legfontosabb: ez annál inkább így van, minél átfogóbb, általánosabb elméleteket alkotunk valamiről. Érdekes véletlennek tűnik például az, hogy az élőlények taxonómiai osztályozására törekvő Linné leírása milyen szorosan összekapcsolódott a maga korában a Le Comte által képviselt pozitivizmus tanításaival vagy a nyelvi rendszert a grammatikai-szintaktikai viszonyaiban puszta eszközként osztályozni akaró nyelvészeti törekvésekkel. Ma már mindhárom (a maga korában megkérdőjelezhetetlennek tűnő) tudományos irányultsággal és az ezek által alkotott modellek érvényességével szemben komoly kételyei vannak a szakembereknek (finoman fogalmazva). Ugyanígy érdekes az evolúciós modell (szigorúan tudományos) nézőpontjának, következtetéseinek és következményeinek hasonlósága a nagyjából ezzel egyszerre megjelenő ateista marxizmus és az individualista liberalizmus megállapításaival és törekvéseivel. Véletlen lenne mindez? - Mint tudjuk: a „szerencsés véletlen” -az egyik leggyakrabban használt evolucionista magyarázat.

Nem arról van itt szó tehát, hogy ezek a modellek érvénytelenek lennének, hiszen önmagában minden tudományos modell koherens leírását adja egy adott rendszernek (ezért is fogadják el ezeket). A kérdés itt inkább az, hogy mennyi történelmi távlat kell az ilyen egymásra épülő világértelmezési stratégiáknak, modellnek arra, hogy minden megújítási kísérlet ellenére végérvényesen és összességükben hamisnak bizonyuljanak, és valami gyökeresen más váltsa fel őket az emberi gondolkodás minden területén.

       3. Amint az köztudott, tudomány és az emberiség világszemléletének megújulását nem annyira a rendszeren kívülálló értetlenek, mint a „szemüvegüket”, és jól bevált (de hamisnak bizonyuló) stratégiáikat megváltoztatni képtelen szakemberek hátráltatják.

A Darwin-év (!) tiszteletére készült tanulmánykötetben Kampis György – egy kalap alá véve a jó szándékú dilettánst és a kutató akadémikust – így ír az élővilág véletlen létrejöttét hirdető evolúciós elmélet ellenzőiről: „ez a fél (és negyed)műveltek mozgalma, a butaság forradalma, amely rossz viszonyban van a tudományos egyszereggyel, a józan ésszel.”

Kampis szavait olvasva, az még valamennyire érthető, hogy – mint mindenki – védeni akarja a saját mundérja becsületét, és igyekszik a „józan ésszel” egyező érveket gyűjteni az ellenfeleivel szemben (bár a „józan ész”-nyilván nem tudományos kategória!), az viszont még mindig felfoghatatlan marad számomra, hogy mi az oka az indulatos beszédmódnak, mely a kommunista agitátorok stílusára emlékeztet. Hol marad ebben a személyes(kedő) hozzáállásban a tudományos tárgyilagosság kritériuma? Egyáltalán elfogadható-e ez a hangnem egy „szakember” részéről, és valóban a tudomány „előrehaladását” szolgálja?

Az igazság az, hogy amint egy elmélet sérthetetlen tabuvá merevedik ez legtöbbször intő jel arra, hogy közel van már annak a gyökeres megváltoztatása is.

„Mindazokkal – jegyzi meg Michel Foucault a Szavak és a dolgok című könyvében –, akik még beszélni akarnak az emberről, uralmáról vagy felszabadításáról, […] akik belőle akarnak kiindulni, hogy aztán eljussanak az igazsághoz, […] akik nem akarnak formalizálni antropologizálás nélkül, akik nem akarnak mitologizálni demisztifikálás nélkül, akik nem akarnak gondolkodni anélkül, hogy mindjárt azt ne gondolnák, hogy az ember gondolkodik, […] csak egy filozofikus nevetést szegezhetünk szembe vagy (legalábbis részben) hangtalan kacajt.”

                                                     (Szilveszter László Szilárd)