Újjászületés - keresztény oldal

 Kergettem a labanc-hordát,

Sirattam a szivem sorsát,

Mégsem fordult felém orcád,

Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,

Pártoltalak, veszni hagytál,

Mindent adtam, mit sem adtál,

Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,

Rágódtam dobott kenyéren.

Se barátom, se testvérem,

Se bánatom, se reményem.

(Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa - részlet)

    Ezzel a címmel látott napvilágot idén márciusban a Budapesti Roma Sajtóközpont gondozásában az az interjúkötet, amely Puczi Béla néhai marosszentgyörgyi roma életét hivatott bemutatni. A könyv megjelenésével szinte egyidőben, a marosvásárhelyi események során tanúsított helytállásáért és a magyarság melletti kiállásáért kapta meg ez a hányatott sorsú ember a magyar államtól azt a posztumusz kitüntetést, amelyet már csak a leszármazottai vehettek át. Beleolvasva a könyvről irt néhány ismertetőbe és kritikába mélyen meghatott ennek személynek a tragikus sorsa, amely jól példázza az erdélyi magyarcigányok egy sajátos-félig asszimilálódott, a magyarsághoz felzárkózni törekvő rétegének az identitásválságát és sorstragédiáját.

Puczi Béla családja sáromberki származású, nagyapja a Teleki grófok kocsisa volt. Ez a tény nagy tekintélyt kölcsönzött a magyar anyanyelvű sáromberki romák közt a családnak, úgy érezték, hogy emiatt ők magyarabbak, mint a többiek. A jó képességű Béla kijárta az iskolát, szakmát tanult, családot alapított. A kommunizmus alatt végig munkahelye volt, miközben ide-oda helyezték. A 89-es fordulat után Marosszentgyörgyre költözött. A fekete március ideje alatt a vásárhelyi és Vásárhely környéki romák a magyarok oldalán avatkoztak a konfliktusba. Puczi Béla egyike volt azoknak, akiket emiatt letartóztattak, börtönbüntetésre, súlyos pénzbírságra ítéltek. Ő a büntetés letöltése helyett a Magyarországra való menekülést választotta, bízva abban, hogy ott megbecsüléssel és hősnek kijáró tisztelettel fogadják. Azonban keserűen csalódnia kellett, mert nemhogy állampolgárságot, hanem a menekültstátuszt sem ítélték oda neki. Ilyenből (mármint cigányból) itt is van elég, mért jött ide? - Mondta neki, a saját szavait idézve, az egyik hivatalnok. Az önérzetében mélyen sértett, megalázott ember tovább is állt, tíz évig Franciaországban, Párizsban nyomorgott. Visszatérve Budapestre (közben megkapta a menekültjogot, de nem is tudott róla) még mindig rendezetlen helyzetben ide-oda hányódott, majd alig egy éven belül meghalt, megviselt szervezete, lelke nem bírta tovább.

Puczi Béla tragédiája az volt, hogy hitt a cigány- magyar testvériség eszméjében, nem tudva arról, hogy egyetlen eszme sem hálálja meg a beléje vetett hitet, bizalmat. Az eszmék felhasználják és életerejüket kiszívva eldobják a bennük bízó embereket, az eszmék nem mások, mint a sátán legdurvább hazugságai. A világ mindig az eszmékkel csalja meg az embereket, mert általuk azt ígéri, amit csak Isten ígérhet: szabadságot, életet, biztos jövőt.

Elhitte, hogy kiállásával igazolhatja, miszerint jogosan tekinti magát a tágabb értelemben vett magyar nemzet tagjának, ezért hajlandó lett volna volna meghozni a legnagyobb áldozatot, élete feláldozását is. Tévedett, ugyanis a nemzet – miután segítségét kegyesen elfogadta – úgy gondolta, hogy puczibélákra a helyzet megoldása után már nincs szükség. A nemzet „nemzeti” része ma is úgy gondolja.

Puczi Béla tévedett, mert hitét nem Isten ígéreteire, hanem egy soha be nem teljesülő álomra építette. Magyar akart lenni a világ szemében, magyar a magyarok szemében, pedig – ha hagyja, Isten őt ennél sokkal többé, országa örökösévé tehette volna. Az események sodrában nehéz mérlegelni, főleg ha erőszakos eseményekről van szó. Puczi Béla kiállt azokért, akiket szeretett, akik veszélyben voltak, -mivelhogy más elképzelése nem volt-az erőszak eszközével. Hirtelen a támadók és az ő sodrukba kerülő ártatlanok közül is jónéhányan áldozattá váltak. Az erkölcsi fölény tovatűnt, Isten már csak szemlélőként lehetett jelen. Aki visszaüt, elveszíti ártatlanságát. Olyan ez, mint a bűnbeesés, eltávolít Istentől. Utána már minden esetleges. Ha Isten nem avatkozik be, mindig az erősebb győz. A nagyobb, a számosabb, a pénzesebb fél. Az abszolút győztes mégiscsak a Sátán, hisz az a nap, a vérontás napja őróla szól. Ez már egy újabb fejezet a történelemben. Tegnapi hősök, mai áldozatok-és fordítva.

Egy idő óta, ha magyarul beszélő romával találkozok, Puczi Béla jut az eszembe róla, és elszorul a szívem. Szeretnék valamit törleszteni abból az adósságból, amit magyarságom szeretete lelkemre helyezett. Jó volna leülni a fiával egy asztalhoz, és elmondani neki, hogy az apja jó magyar ember volt, a legtöbb magyarnál magyarabb. Ezért lehetett jó roma, mert folyamatosan meghaladni kényszerült önmagát. Ha tehetitek, mondjátok el ti is, legalább a testvéreinek.

                                                                                 (Simon András)