Bizonyára kevesen tudják, hogy Wass Albert a háború után, németországi tartózkodása idején laikus lelkipásztorként is szolgált az ottani szórványban élő protestáns magyarok és németek között. Műveinek figyelmes tanulmányozása vajon elvezethet-e ahhoz az Isten-képig, amelyet az író lelkészként is hirdetett, tevődik fel a kérdés, de az sem tűnik lényegtelennek, hogy ez az Isten vajon azonos e a Biblia és Krisztus által kijelentettel?

     Vagy a másik oldalról megvilágítva a kérdést: a hányatott sorsú ember élete által termett gyümölcsök megfelelnek-e azoknak az elvárásoknak, amelyeket Krisztus minden hívővel szemben támasztott (mert gyümölcseikről ismeritek meg őket).

Teremtés Könyve - I. Móz./ 1,20-31

     A TEREMTÉS KÖNYVE szerint ISTEN a hatodik napon, megteremtette a szárazföldi állatokat, de még ugyanaz nap az ember teremtése is megtörténik. „Megteremtette tehát Isten az embert a maga képére: Isten képére teremtette őt." ( I. Móz. 1,27.)

  Mit jelenthet az istenképiségünk?

„Hirdetek nektek nagy örömet,

Amely az egész nép öröme lesz."

                                 (Lk. 2,1o)                                                    

„Dicsérjétek az Urat! (. . . )

Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva!"

                            (150 zsoltár)

         Az európai fiatalok nagy többsége a kereszténységet mint öröm- és életellenes, erőszakosan intoleráns életvezetési és világszemléleti rendszerként határozza meg. Többek között ezért is lázad ellene, és ha a család vagy a közösség nyomására bizonyos előnyökért cserébe el is fogadja és gyakorolja a vallásos élet bizonyos elemeit, mint pl. a templomba, gyülekezetbe való járás, vallásóra, énekkari tagság, nem ismeri fel benne az örömforrást, a lelki kielégülés lehetőségét, előbb-utóbb feladja, és a világ által felkínált gyors, romboló megoldásokhoz fordul.

             Tudni kellene, hogy a kereszténység egyáltalán nem örömellenes, hanem ellenkezőleg, a Krisztus általi megváltás és megváltottság tudatos megélésében a boldogság legfelsőbb, tisztán szellemi szintjére próbál eljuttatni minket. Ez a boldogság igazi, állandó, folyamatosan megújuló és a világra aktívan kiáradó erő, világosság kell, hogy legyen. Elérésének és megélésének legádázabb ellenségei a testi, gyors, azonnal elérhető, időszakos, múló kielégülést kínáló örömök, amelyet a Sátán a legagyafúrtabb csomagolásban, divatban, filozófiákban kínál nekünk: alkohol, cigaretta, drogok, paráznaság, az agresszivitás kiélése, falánkság és mások.

„Hogy lehet valami jó

 pusztán azért,

 mert egy kultúrának

a része?”

          (Idézet egy Thaiföldön,

        prostituáltak között szolgáló

        keresztyén misszionáriustól)

     Mi is a Sátán célja az emberrel? Megfosztani őt méltóságától, az istenképűségéből fakadó tekintélyétől, szabadságától, egészségétől, bűnnel megfertőzni testét és lelkét, majd pusztulásba, kárhozatba taszítani, egyszóval bolonddá (istentelenné) tenni. A farsangnak nevezett népszokásban ezt a folyamatot világosan megfigyelhetjük. A szekularizált világ vallástalanságának egyik súlyos következménye, hogy az emberek jó része – hagyományőrzés néven – a népi kultúrát helyezi a vallás helyébe, ennek kritikátlan őrzésétől, életben tartásától várja a nép szellemi jólétét, megmaradását. Hát nem bálványimádás ez? Néprajztudósok írásait szentírásként tanulmányozzák, és az azokban leiratakt próbálják betűről betűre újraalkotni, betartani, anélkül hogy bármiféle erkölcsi szűrőt alkalmaznának.

 „Ki időzhet sátradban, Uram,

ki lakhat szent hegyeden?

Aki bűn nélkül él, a jót teszi,

szívében az igazságot forgatja,

és a nyelve nem szór rágalmakat.

 Aki barátjának nem okoz szenvedést,

embertársát nem gyalázza,

a gonoszt nem veszi sokba,

azt tiszteli, ki az Urat féli.

Aki nem szegi esküjét,

még ha veszt is rajta,

pénzét nem adja uzsorakamatra,

s nem hagyja magát

ártatlanok kárára megvesztegetni.

 Aki így cselekszik, soha meg nem rendül.”

                               (15-ik zsoltár)

        „Ki időzhet sátradban, Uram, ki lakhat szent hegyeden?" Egy olyan társadalomban élsz, s talán egy olyan egyháznak vagy a tagja, ahol ezt a kérdést nem boncolgatják, nem nagyon beszélnek róla. Mert sokan azt hirdetik: „Minden út Istenhez vezet. Minden út felvezet arra a Szent hegyre, csak vannak akik innen indulnak, vannak akik arra kerülnek, vagy amott másszák.” Vajon az Istenhez vezető útnak oly sok ága-boga, „főútja, autósztrádája” lenne? Amelyek közül csak úgy válogathat mindenki kedve és ízlése szerint? Vajon mit gondol erről a zsoltáríró Dávid? Öt versben mondja el Isten akaratát, s maga a zsoltár tesz bizonyságot arról, hogy fontos kérdés ez, amiről beszélni kell. Rávilágít az Istenre hagyatkozó ember legelemibb kérdésére: „Milyen az az ember aki veled lakhat? Milyenné váljak én, hogy gyermekednek neveztessem? Hogy éljek, hogy a Szent hegyeden lakhassam?”

     A keresztények közül sokan úgy gondolják, hogy a munkát, mint a létfenntartás egyedüli módját a bűnbeesés után Isten átokként helyezte az emberiségre. Ha megnézzük, láthatjuk, hogy a munkának egy könnyed, örömteljes változata már előtte is létezett, ugyanis Isten Ádámra azt a feladatot bízta, hogy uralkodjon a földön minden élőlényen, állaton (állattenyésztés), és neki adott minden maghozó növényt és gyümölcsöt is (földművelés, kertészet, 1. Móz. 1. 28.). A paradicsomból való kiűzetés egyik velejárója lett a munka feltételeinek megnehezedése, a az éghajlati viszonyok és a föld termőképességének rosszabbodása, a gyomnövények megjelenése, aszályok, áradások, pusztító állatbetegségek, betegséget és fertőzést okozó rovarok. Ebből az is következik, hogy az önfenntartáshoz szükséges táplálék és a ruházathoz szükséges anyagok előállítása jóval több idejét, napját vette igénybe az embernek, mint azelőtt (1 Móz. 3, 18-19.)

      Ha a magyar irodalom nagy fejezetei közül ki szeretnénk emelni néhányat, amelyek esetében a mai oktatás viszonyai között célszerűnek tűnik a vallásos megközelítés alternatíva- ként való felmutatása, elsőként az olyan témákra gondolhatnánk, amelyek a kereszténység kultúrkörébe is beletartoznak (himnuszok, középkori szövegek, vallásos tárgyú modern alkotások stb.) Hasonló lehetőségként kínálkoznak az olyan ismeretek, történetek is, amelyek a hittanórán említésre kerülhetnek (a mitológia fogalma, legendák, bibliai történetek irodalmi feldolgozásai stb.) Ezenkívül még talán azoknak az alkotásoknak a kiválasztása tűnhet kézenfekvőnek, amelyekben a történelem vagy a mindennapi valóság mellett a transzcendentális világ is megjelenik, vagy amelyek az emberi lét alapkérdéseit tárgyalják (pl. a barokk eposz, XIX. századi drámai költemények).

Mi a véleményetek? Egy embernek volt két fia. Odament az elsőhöz és ezt mondta: Gyermekem, menj el ma, dolgozz a szőlőben. Az azt felelte: Elmegyek, uram. De nem ment el. Aztán odament a másodikhoz és hasonlóképen szólt. Az azt felelte: Nem akarok. Utólag azonban megbánta és elment. E kettő közül melyik tette meg az atya akaratát? (Máté 21, 28-31).

- a „világmagyarázó" tudományos elméletek margójára -

  Fogadatlan prókátorként a következőkben egy olyan kérdéskörhöz szeretnék hozzászólni, amely ugyan (látszólag) távol áll saját szakmai irányultságomtól, de személy szerint régóta foglalkoztat, és az utóbbi időben több keresztény és nem keresztény fórumon meghatározóan előtérbe került más témákkal szemben.

    Mielőtt belevágnék a sűrűjébe, kiindulópontként szólnom kell arról a (ma már talán minden keresztény értelmiségi számára nyilvánvaló) tapasztalatról, hogy az Isten létezésébe és Krisztusba, mint az emberiség Megváltójába vetett hitet semmilyen tudományos tény, bizonyíték nem erősítheti, vagy nem ingathatja meg, mert nem az éppen aktuális korszellem (zeitgeist), hanem a Szentlélek vezet minket.

 Kergettem a labanc-hordát,

Sirattam a szivem sorsát,

Mégsem fordult felém orcád,

Rossz csillagú Magyarország.

Sirattalak, nem sirattál,

Pártoltalak, veszni hagytál,

Mindent adtam, mit sem adtál,

Ha eldőltem, nem biztattál.

Hullasztottam meleg vérem,

Rágódtam dobott kenyéren.

Se barátom, se testvérem,

Se bánatom, se reményem.

(Ady Endre: Bujdosó kuruc rigmusa - részlet)

    Ezzel a címmel látott napvilágot idén márciusban a Budapesti Roma Sajtóközpont gondozásában az az interjúkötet, amely Puczi Béla néhai marosszentgyörgyi roma életét hivatott bemutatni. A könyv megjelenésével szinte egyidőben, a marosvásárhelyi események során tanúsított helytállásáért és a magyarság melletti kiállásáért kapta meg ez a hányatott sorsú ember a magyar államtól azt a posztumusz kitüntetést, amelyet már csak a leszármazottai vehettek át. Beleolvasva a könyvről irt néhány ismertetőbe és kritikába mélyen meghatott ennek személynek a tragikus sorsa, amely jól példázza az erdélyi magyarcigányok egy sajátos-félig asszimilálódott, a magyarsághoz felzárkózni törekvő rétegének az identitásválságát és sorstragédiáját.

       A tavalyi évben két alkalommal voltunk táborozni néhány sárpataki cigány- gyerekkel Szeben megyében, a Fogaras lábainál. Már 2009- ben is ott töltöttünk egy hetet a sáromberki gyerekekkel   közösen (fele-fele arányban). Ebben az évben több mint negyvenen mehettek el erre a táborhétre. A táborhely egy keresztyén alapítvány tulajdona, akik ingyen táboroztatják a szegényebb családok gyerekeit. Többnyire románok szoktak ott táborozni, de a tavaly egy török gyerekekből álló csoporttal is találkoztunk. Tóth Attila régeni lelkipásztor már az előző években is járt ott az abafái cigány gyerekekkel, rajta keresztül jutottunk el mi is oda.

A Bibliában központi mondanivalót, üzenetet foglal el az a gondolat, hogy Isten szabadítója az ő népének. Előbb az egyiptomi szolgaságból szabadítja ki övéit. Később a „maradékot” a babiloni fogságból. Az egész emberiséget, pedig, Jézus Krisztus által, a bűnből és a halálból. Az az Isten, aki nekünk szabadítónk, teremtette a mennyet és a földet is.

                                          „Mert úgy szerette Isten a világot,

                                           hogy egyszülött Fiát adta oda,

                                           hogy aki hisz benne, az el ne vesszen,

                                           hanem örök élete legyen.”

                                 (Jn. 3, 16.)

      A krisztusi szeretet feltétel nélküli, és kiterjed minden emberre, hívőre és hitetlenre (nem azért jöttem, hogy igazságosokat, hanem, hogy igazságosokat, hanem, hogy vétkezőket hívjak   Lk. 5, 32), nemzetiségi, kulturális   hovatartozástól, bőrszíntől   függetlenül.  Ennek a   szeretetnek minden korban és most is kemény falakba kellett és kell ütközni: tudati infantilizmus, sovinizmus, nacionalizmus, vallásos önigazultság és kiválasztottság tudata, a szegényeket érintő megvetés és társadalmi kirekesztés, és még sorolhatnánk.

„Isten jelenléte nem különleges vagy véletlenszerű alkalmakhoz kötődő élmény, hanem a mindennapokban ott lévő jelenvalóság.”

                   Fóris-Ferenczi Rita

Egy, a közelmúltban elhangzott – és írott formában magyar nyelven is megjelent – előadásában Jürgen Habermas, a mai filozófia egyik legismertebb európai   képviselője a XXI. századot a világiasság utáni (poszt- szekuláris) társadalom századaként nevezi meg. Az 1900-as évek utolsó évtizedeiben – Habermas nézőpontjából – véget ért a modernizmusnak az a felvilágosodás ideológiájában gyökerező korszaka, amikor a vallásos szemléletre egy eltűnőben lévő, az emberek által egyre kevésbé igényelt és a mindennapi élet perifériájára szorult jelenségként tekintettek, napjainkban pedig egyre sürgetőbbé válik egy olyan társadalmi konszenzus kialakítása, amelynek alapvető sajátosságai közé tartozik a keresztény értékrend reális választási lehetőségként való elfogadása. A vallásos emberek ugyanis, saját világfelfogásuk és erkölcsi meggyőződéseik hirdetésére és érvényesítésére éppen olyan jogokkal kell rendelkezzenek, mint más csoportok a társadalmon belül, beleszólásuk tehát az adott állam politikai, kulturális, szociális és oktatási ügyeibe a demokrácia viszonyai között pontosan olyan szükséges és elvárható, mint akármelyik helyi vagy globális közösségnek, érdekszövetségnek. „A tolerancia elvet csak akkor sikerül megszabadítani a gőgös eltűrés gyanújától – állapítja meg Habermas –, ha a szembenálló felek egyenrangúként jutnak kölcsönös egyetértésre. [...] Azok a szekuláris polgárok, akik azzal a fenntartással fogadják polgártársaikat, hogy ezek vallásos szellemi beállítottságuk miatt modern kortársakként nem vehetők komolyan, visszaesnek egy puszta modus vivendi szintjére, és ezzel elhagyják a közös állampolgárságon alapuló elismerés bázisát.”

    Mielőtt Jézus bevonult volna Jeruzsálembe, ebbe a nagy és gazdag városba, amelynek a templomára a zsidók annyira büszkék voltak, sírva fakadt. Sírt, mert előre látta azt a rengeteg szenvedést és halált, azt a borzalmas pusztulást, amely néhány évtized múlva erre az addig szent helyre rá fog következni. A zsidó nép az eljövendő Messiástól azt várta el, hogy állítsa helyre Dávid trónját, Úgy képzelték, hogy Isteni hatalmával kiűzi a rómaiakat, a népének és országának szabadságot, hatalmat és jólétet hoz majd. Politikai szerepet szántak neki, ezért fogadták olyan lelkesen a tömegek a Jeruzsálembe való bevonulásakor, és ez a félreértés, és az ezt követő kiábrándulás, csalódás is közrejátszott abban, hogy a világ Megváltóját keresztre feszítve megölték. Halála után megerősödtek azok a zsidó csoportok-zélóták, szikáriusok, amelyek a fegyveres harcot választották, hogy kivívják az ország függetlenséget. Az ezt követő évtizedekben felkelések sorozatát robbantották ki, amelyek az i. u. 7o-ben bekövetkezett nagy ostromhoz vezettek. A rómaiak Jeruzsálemet hosszú és véres ostrom után bevették, a várost és a templomot porig lerombolták. Az elképzelhetetlenül kegyetlen népirtás és éhség során-ami miatt sokan még a saját gyerekeiket is megették-több mint hatszázezer ember pusztult el, a város teljes lakossága. Csak a keresztények menekültek meg, mert ők ismerve Krisztus próféciáit, már előzőleg elhagyták a várost.

    Az utóbbi húsz évben rengeteget beszéltek nekünk arról, hogy mihez van jogunk. Jogunk van élni, boldognak lenni, birtokolni, adni, venni, dolgozni, nem dolgozni, egészségesnek lenni, magunkat beteggé tenni, lassan elpusztítani. Jogunk van szeretni és gyűlölni. Mintha az emberiség civilizált, fejlett része egy nagy, elkényeztetett gyereksereg lenne, ami mögött egy önmagát mindenhatónak feltüntető feslett, kéjenc, gazdag nagybácsi áll, aki buta kis védenceit mindenféle hazugságokkal elhiteti, néhány napig vidámparkokba, játékáruházakba hurcolja, majd saját érdekeit kiszolgáló kegyetlen rabszolgaságba dönti. Valahogy úgy, mint a Pinocchio kalandjai című meseregényben. Szép, nagy, színes, kényelmes házak, izgalmas autók, fantáziadús ételek, zene, szórakozás, amelyeknek élvezői már ott vergődnek a bankár-nagybácsi kölcsöneinek láthatatlan, agyafúrt hálóiban. A gyerek-emberiség eme nagy kalandja mögött kiirtott őserdők, elsivatagosodott termőföldek, füstölgő szeméthegyek, szennyezett vizű folyók és tengerek, végeláthatatlan olajfoltokkal, olvadó jégmezők és kipusztult állatfajok tanúskodnak a játék elfajultságáról. A szórakozásból kimaradt többség, a harmadik világ fiai irigykedve és dühösen tolonganak a hamis ígéret földje körül, ők is igyekeznek a gazdagok játékszerei közül megszerezni néhányat. Az erősebbek átmásznak a kerítésen, de ez csak kevésnek sikerül, bent egy ideig meglapulnak, figyelnek, majd ők is játékba lendülnek. Az otthon maradottak közül naponta ezrek halnak éhen, míg mások dühüktől elvakulva háborúkban gyilkolják egymást. Ők a rossz gyerekek közül a legrosszabbak. A „jó” gyerekek közül a nagybácsi néhánynak megengedi, hogy kimenjen, és rendet tegyen közöttük. Ez a játék legérdekesebb része, amitől a, rosszak, még dühösebbek lesznek. A nagybácsi ezt látva elégedetten dörzsöli a kezeit. Minden a tervei szerint alakul.

      Immár három éve, hogy Dohi Zoltán cigány misszionáriusként tevékenykedik a Maros megyei Sárpatak községben, főképp a Szerbiának nevezett roma telepen Az alig harminc éves erdészmérnöki végzettségű és teológiai tanulmányokkal is rendelkező Zoli Szatmár megyéből jött ide fiatal feleségével, azóta gyerekeik száma is négyre szaporodott, az örökbe fogadott Dávidot is beszámítva.  Isten igéjét és örömüzenetét jött hirdetni a szegényeknek. Meg van győződve arról, hogy Isten akaratából, elhívásából kellett vállalnia ezt a sokak szemében érthetetlen, emberfelettinek tűnő munkát. Alázattal és szeretettel közelítette meg ezeket a számos bajjal, bűnnel, megkötözöttséggel, szenvedéllyel, félelemmel, tudatlansággal küszködő embereket, ahogy Krisztus is tette, próbálva megérteni helyzetüket, gyakorta reménytelennek, kilátástalannak tűnő életüket. Belekapcsolódott hétköznapjaikba, megtanult valamennyire kosarat fonni, amíg volt autója, fuvarozta őket orvoshoz, törvényszékre, segített nekik a kosarak eladásában, tanította gyerekeiket. Keresztény hívő emberek segítségével immár második éve vitt nyaralni, tanulni negyven- ötven cigány gyereket egy Szeben melletti táborba. A nyáron egyhetes sátoros evangelizációt szervezett nagyváradi és környékbeli testvérek közreműködésével. Szombaton és vasárnap tart istentiszteleteket, gyülekezeti alkalmakat, külön gyerekeknek. Kevés hívével, körtvélyfái, gernyeszegi és abafái testvéreivel egy kis imaházat is építettek a Szerbiában, önerőből, adományokból. Szilárd hittel, derűvel tekint feladatára, amint a következő beszélgetésből is kiderül.