Újjászületés - keresztény oldal

Kedves Testvéreink az Úr Jézus Krisztusban!

Többféle felekezethez tartozó, egyszerű keresztény emberek vagyunk. Blogindításunk célja, szerény eszközeinkkel, a keresztény misszió támogatása a világban, és tanúságtétel megváltónkról, Jézus Krisztusról. Hitvallásunk a Szentháromság elfogadásán alapul.

    Közös alapszabályként talán azt említhetnénk, hogy egymás hitelveit nem kritizálni, hanem megérteni szeretnénk. Nem akarunk új felekezetet alapítani, és nem akarjuk Krisztust kisajátítani magunknak, hanem örülünk annak, ha gondolatainkban, tetteinkben egymásra találhatunk. Térítőmunkánk lényege a kulturált párbeszéd mindenkivel, aki hajlandó erre.

 Partnereink:

 Az emberiség őshazája: a paradicsom

A Biblia tanítása szerint az első emberpár, Ádám és Éva egy gyönyörű kertbe lett teremtve, amely ideális körülményeket biztosított az élet számára. A leírás eléggé szűkszavú, de következtetni lehet rá, hogy ez a terület, amelynek kiterjedéséről elképzelésünk sincs, elképesztő szépségű és gazdagságú lehetett. Változatos gyümülcsfák, maghozó füvek, zöldségek alkothatták ennek a földnek a növényzetét. A klíma csodálatos volt, soha nem volt tél, mindig csak nyár. Az ember vegetáriánus volt, bőségesen táplálkozhatott ezekből a javakból, amelyek begyűjtéséhez minimális munka szükségeltetett. Midenfele hűs források fakadtak, és bővizű patakok folytak, amelyekből enyhíteni lehetett a szomjúságot. Az állatok szelídek és veszélytelenek, barátságosak voltak. Az ember szó szerint áldott volt, boldog, gyermeki békével élvezte az élet természetes örömeit. Mindene megvolt, nem hiányzott semmije. Isten jelenlétében élt, nem félt tőle, mert nem létezett a bűn, ami elválassza Teremtőjétől.

 Isten megteremtette a világot, útjára indította az életet, a maga csodálatos sokszínűségével, az élőlények sokaságával. Ennek része az ember is, amely szellemével és értelmével kiemelkedve arra hivatott, hogy uralja, gondozza, Harmóniában és szüntelen harcban most kezdjük megtanulni, hogy cselekedeteink, döntéseink kihatással vannak az egészre.

  Civilizációs tevékenységével, a technika által az ember fokozatosan eltávolodott a természettől, ennek rombolásával önmagát sodorta végveszélybe. Ezáltal sok állatfaj is a pusztulás szélére jutott, más fajoknak lehetősége nyílik az ellentámadásra (erdélyi medve), de nem kétséges, hogy ki lesz a ,,győztes".

  A szilveszter éjszakáján szokásos petárdázás eredete egy ősi pogány gyökerekkel rendelkező népszokásra vezethető vissza. A hiedelem szerint ezen az éjszakán a szellemvilág sötét oldalának erői nagy erőkkel próbálnak beavatkozni az emberek életébe, ennek következtében ostorpattogtatással vagy más eszközökkel történő zajkeltéssel próbálják a démonokat elűzni, távol tartani. Meghökkentő, hogy az archaikus népi kultúrában elrejtett tudás ezek szerint még mindig őrzi egy korábbi isteni kinyilatkoztatás nyomait, amely táplálkozzon bár a Bibliából vagy máshonnan, komoly figyelmeztetés mindenki számára.

      „Befed ez a kék ég, ha nem fed koporsó,

      Órám tisztességes csak légyen utolsó.

      Akár farkas, akár emésszen meg holló:

      Mindenütt felyül ég, a' föld lészen alsó.”

   Egy román mese szerint, amelyben az Úr, miközben megajándékozza a népek színe elé járuló képviselőit, a magyarnak egy csizmát és egy hegedűt ad, hogy legyen neki kedve mulatni, táncolni. Mielőtt kézlegyintéssel és mosollyal elintéznénk e dolgot, gondoljuk csak végig, van-e valami reális alapja ennek a jellem-tulajdonításnak, és ha van, miként hat ez nemzeti önmegítélésünk alakulásában, mármint nem a mese, hanem a filmek, irodalmi szövegek, versek, kulturális szokások révén, amelyekkel együtt élve akarva-akaratlanul konfrontálódnunk kell, magunkba építve vagy épp elutasítva azokat.

   A cigányzenére csárdást táncoló, sírva vigadó, vagyonát, földjeit elkártyázó, lecsúszott kisnemes 19. századi romantikus személye vajon mennyire befolyásolja a 21. századi magyar önképének alakulását, tudjuk-e, hogy ez a kép csak egy felszínes, írók-költők által megalkotott giccs csupán?

  „A mennyek országába nem jut be 

  mindenki, csak az, aki  a mennyei

  Atyám akaratát cselekszi.”

                                         (Máté 7: 21).

    Vannak olyan emberek, akik – bár egymástól lényegesen különböznek – életükben mégis mindannyian ugyanazon munkálkodnak. Építik a saját kis Bábel-tornyaikat, amely, paradox módon, minél magasabbá válik, minél jobban megközelíti az eget, építője annál távolabb kerül általa Istentől. A toronyépítésre való hajlandóság mindannyiunkban megvan, a hitetlenség, a bűn vagy a képmutatás három sajátos változata ennek a bábeli alkotásnak.

Krisztus előtt több a becsülete a szenvedélyeivel, lelkiismeretével küszködő bűnösnek, vagy az őszinte ateistának a képmutatónál. Őnála nem a beszéd, hanem az ember élete számít. Ha nem is hiszel Istenben, de tisztességben, emberségben, becsületben élsz, igyekszel segíteni a körülötted lévőkön, jószándékkal vagy embertársaid iránt, előbb-utóbb megtalálhatod Istent, vagy inkább Ő talál meg Téged.

     Isten elsősorban nem azt akarja, hogy higgyünk benne, hanem hogy véghezvigyük az Ő akaratát. Ha elég lenne Neki az, hogy higgyünk benne, és mindennap dicsérjük, akkor olyan egyértelművé tenné a jelenlétét, hogy minden élőlény rettegve borulna le Előtte. Neki viszont sokkal fontosabb az, amilyenné mi magunk, saját szabad akaratunkban, döntéseinkben, életünk folyamán válunk.

 Van-e egyáltalán szükség megújulásra? Ahol elavulás, romlás, hervadás, kopás, feledés, gyengülés van – és hol nincsen? – ott csak két lehetőség marad: a belenyugvás vagy a megújulás.

 A belenyugvás sokféleképpen nyilvánul meg: megmagyarázzuk szépen, kedvesen, okosan, vagy akár még tudományosan is, hogy ez így van rendjén, elkerülhetetlen folyamatok ezek, nincs értelme aggódni, hiszen ennek amúgy is meg kell lennie, tehát fölösleges bosszankodni, vesződni és amúgy is lehetetlen változtatni. De emögött a magyarázkodás mögött sok minden lehet: hitetlenség, bűntudat, kényelemszeretet, félelem, stb.

  Egy másik formája a belenyugvásnak az, amikor az ember azzal mentegeti magát, hogy már mindent megpróbált, de hiába, semmi nem segít elkerülni az elkerülhetetlent, megváltoztatni a megváltoztathatatlant, feltámasztani a halott hitet, halott gyülekezetet, vagy halott egyházat. Lehet, hogy az ilyen ember tényleg sok mindent tett, amitől némi javulást, enyhülést remélt, de elfeledte, hogy egyedül Isten az akinek nincs lehetetlen. Mert ő eleve a lehetetlenre vállalkozott, nem csoda, hogy kudarcot szenvedett, de az Isten ereje által a mozdíthatatlan kövek, hitetlenség-hegyek megmozdulnak.

 ,,Mert hogyan tudnám elnézni azt a veszedelmet, amely népemre vár, és hogyan tudnám elnézni rokonaim pusztulását?”

                                           (Eszter könyve)

    Már a nyakunk is véres, és még mindig nem tudjuk, mi a bajunk. Hamis diagnózis alapján keressük a gyógyulást, vakon tévelygünk a magunk építette labirintusban. Megkaptuk az időt, huszonhárom évet a békés munkára, erősödésre, gyarapodásra, szellemi és anyagi újjáépülésre, de mi nem tudtunk élni vele. Ezalatt az idő alatt Erdélyből eltűnt félmillió magyar, viszont pártjaink száma kettővel növekedett, ez a szomorú mérleg, amit fel tudunk mutatni. Hol, Románia melyik részén vannak a haláltáborok, gettók, ahol megsemmisítettek ennyi embert? Ja, hogy a természetes fogyás, kivándorlás? És Magyarországról miért vándorolnak ki a fiatalok, miért van szükség a röghöz kötés törvényére? Hol, melyik klinikán sterilizálták a magyar nőket a román orvosok, hogy iskoláinkból hiányzik a magyar gyerekek háromnegyede, akik meg nem születhettek, mert meg sem foganhattak? Vagy inkább a ,,tudatos családtervezés az oka? Hányat öltünk meg az abortusznak nevezett törvényes gyilkossággal, ki tudná megmondani? Ha nem lennének a szaporaságuk miatt sokat szidott cigányok, hány magyar iskolát be lehetett volna már zárni?

   „Barátaimnak mondalak benneteket,

   mert amit hallottam Atyámtól,

   azt mind tudtul adtam nektek.”

                                   (Jn. 15:15)

   A kereszténység nem versenyfutás az üdvösségért, hanem annak a kinyilvánítása, hogy valaki Krisztushoz tartozik. Nem az „akaratgyengék" gyülekezete, ahogy azt Nietzsche mondotta, hanem az erőseké. Mert mi könnyebb: utat adni vágyainknak, ösztöneinknek, az „egyszer élünk" filozófiájának, vagy kerülni a bűnt, másokra (is) odafigyelni, alázatosnak, szerénynek és irgalmasnak lenni?

  Persze, a keresztény embernek a jutalma is óriási – és itt hangsúlyozottan megint nem (csak) az üdvösségre gondolok, hanem elsősorban arra, hogy milyen nagy öröm az élet mindennapjaiban Istennel lenni, Krisztus szeretetét elfogadni. Martin Heidegger szavaival: létünk uraként, és nem a léttel sodródva élni.

   Ugyanakkor határozottan távol áll tőlem az, hogy a keresztény embert egyfajta hősnek tekintsem. A hős mindenkitől független, nem a kapcsolatai miatt, hanem csak eszméi vagy érdekei mentén dönt, és mindent egyedül, segítség nélkül meg tud oldani. Így valójában nincs is szüksége senkire.

 Három mondat - bevallom, élek-halok az idézetekért - ötlött az eszembe a Chevetogne-i kolostorban való rövid tartózkodásom kezdete óta... Az egyik Hegeltől van, aki azt tanácsolja, „ne úgy szeresd a másikat, mint magadat, hanem mintha más volna.”

   A második André Scrima archimandrita felfogását fejezi ki a felebaráti szeretetről: ennek a szeretetnek odáig kell mennie, hogy ne tudjon ne a másikká válni.

   És végül a harmadik, valamivel hosszabb, Rudolf Bultmann tollából való: „Olyan mértékben szeretem a másikat, amilyen mértékben az Úr teremtménye, vagyis amennyiben csupán azáltal ragadhatom meg, hogy egy erkölcsi eszmény keretei közé illesztem, amely azonban legyen az övé (azaz egyszersmind az Úré is, aki az utamba hozza), hogy megtanuljam, miként kell őt szeretnem”.

   Ezek az idézetek lehetővé tették számomra, hogy rendet teremtsek a bennem kavargó gondolatok és érzelmek közt, feldolgozzam a meglepetést, a túláradó izgalmat és elragadtatást. Ekkora öröm és lelkesedés arra késztetett, hogy magamba szálljak és elcsendesedjem. Hegel, Scrima és Bultmann szolgálatkészen a segítségemre siettek, hogy aztán feleszméljek és megremegjek, hogy megértsem.

,,Mert amiképpen azokban a napokban, ettek, ittak, házasodtak, férjhez mentek egészen addig a napig...”  Máté 24,38

  Az emberek nagy többsége szereti az ünnepeket. Már gyerekoromban is (amikor jóval lassabban telt az idő) türelmetlenül vártam az ünnepek érkezését. Volt sok finom sütemény, ételek, a felnőttek jókedvűek és kedvesek lettek, nem dolgoztak és nem állítottak oda dolgozni, ajándékokat kaptunk, jókat játszottunk a szüleikkel vendégségbe érkező unokatestvérekkel, mi is viszontlátogattuk őket.

     Aztán, ifjúvá válásom táján, minden megváltozott. Hogy minél jobban hasonlítsunk a felnőttekre, a húsvéti locsolkodás során a felkínált pohár borokat számlálatlan fogadtuk el a lányos házaknál, és keményen kivettük részünket az effajta az örömökből a karácsonyi bálok, kántálások idején is. Ezeknek az éveknek az emlékei az összekevert rossz és kevésbé rossz borokból, émelyítően édes süteményekből és erőltetetten-fáradtan mosolygó, kölniszagot árasztó lányok arcaiból, lenge ruháiból tevődnek össze. A dolgok szükséges rossz oldalát képezte a szokásosnál hosszabb templomi Istentiszteleten való részvétel, amit gyakran hősiesen-másnaposan szenvedtünk végig. Így szolgáltam azoknak a hatalmaknak én keresztyén ünnepeinkkor, amelyeknek a szürke hétköznapok útvesztőiben szegődtem tanítványává.

         Hajnali himnusz

                   (Kr. u. 348-410) 

   Éj és homály és fellegek,
   Ködös, kavargó torlatok:
   Kél már a fény, fehér az ég,
   Krisztus közelg, távozzatok!

   A föld homálya megtörik,
   Dárdáit szórja már a fény.
   A tárgyak színe visszatér
   Ő tündöklő tekintetén.

 
       A rendező tudtával vagy tudta nélkül ez a film a számomra legizgalmasabb teológiai kérdéseket veti fel, mint Istennek a világ-történelemhez való viszonyulása, szabadság és eleve elrendelés, kiket használhat fel Isten az Ő akarata teljesítéséhez, miként cselekedjen az teremtővel közvetlen kapcsolatban élő ember egy velejéig romlott és erőszakos világban, hogy a ,,tálentumait”, a rábízottakat se hagyja veszni, de a szeretet egyetemes törvényét se kelljen lábbal tipornia.

          „Europe is not a house of war,

           but a house of testimony."

                                     Tariq Ramadan

A huszadik század utolsó és a huszonegyedik század első évtizede Európában és a világon a muszlim ébredés ideje volt. A piaci érdekek által vezérelt liberális társadalmak először értetlenkedve, majd egyre inkább megdöbbenve és megijedve vették tudomásul saját eszméik kudarcát, melyben a hivatalos ateista elitizmusra épülő felvilágosult, elvilágiasult modernizmus ismerte be vereségét. A szekularizáció korszakának Európában vége van, ezt egyre több filozófus, szociológus, politológus hangoztatja. Többek között olyan szaktekintélyek, mint Jürgen Habermas vagy Charles Taylor, Kaul Volker, David Rasmussen, Gregor Mc Lennan, mindannyian neves európai és újvilági egyetemek professzorai (egyikük sem teológus). Az idézett szerzők szerint végre eljöhet, mert a továbbélés feltételeként el kell jönnie az időnek, amikor a vallásos embereknek – tetszik vagy nem – a felvilágosodás korszaka után először komoly beleszólása lesz a társadalmi, politikai, gazdasági döntésekbe.

   Hogy mit köszönhet a modern filozófia és tudományosság, sőt mi több a mai nyugati civilizáció egésze az ógörögöknek vagy a rómaiaknak, arra minden iskolázott ember, kapásból legalább tucatnyi példát sorolhat. Arról viszont, hogy keresztény szempontból hogyan is állunk ezzel a megkerülhetetlen örökséggel, hogy mennyit használt vagy ártott a kereszténység kibontakozásának a görög-római kultúrkör, és hogy miképpen hat ez a hagyomány mai modern mindennapjainkra, arról már nagyon megoszlanak a vélemények.

     A fenti állítás Ioan Burcea, a Maros megyei romák egyik vezetőjének szájából hangzott el, a  Marossárpatakon elmondott beszédének szerintem legfontosabb mondata volt. A sikeres vállalkozó utalt a hidegvölgyi roma gyülekezetben tett látogatása nyomán szerzett tapasztalataira, amikor is saját bevallása szerint elámult, hogy a rossz hírű telep lakói milyen nyíltsággal és szeretettel, mennyire értelmesen  beszélnek vele, mintha valami tanult emberek volnának.

– interjú Bakó Béla Pál ferencrendi lelkésszel –

   Élnek még közöttünk olyan emberek, akik nem tekintik céljuknak a meggazdagodást, hírnevet, akiknek öröme örök forrásból táplálkozó, kifogyhatatlan, tiszta öröm. Öröm, hogy adhatnak, hogy befogadhatnak, hogy segíthetnek, hogy taníthatnak, hogy tanulhatnak...

  Szegények, akik szegénységükből mégis sokakat táplálnak, ezért bárkinél gazdagabbak. Ők azok, akiknek a szeretete, hite, imája összetartja még ezt az egyre inkább széteső, szomorú, beteg világot. Ilyen embernek ismertem meg Pál atyát is, polgári nevén Bakó Bélát, Marossárpatak szülöttét, ferencrendi szerzetest. Megkértük, hogy meséljen nekünk életéről, hitéről, Krisztusban való elhívásáról.

   A szent fogalmának a kialakulása egyidős az emberrel, az emberiséggel, bár a kifejezés jelentéskörének a változása, fejlődése egymással látszólag alig érintkező értelmezéseket hoz előtérbe a kulturális és vallási fejlődéssel, kinyilatkoztatásokkal párhuzamosan.

   Mircea Eliade, neves román író A szent és a profán című könyvében az emberi létezés két elkülöníthető módjaként értelmezi a szentet és a profánt: mint térben és időben megnyilvánuló szellemi valóságot, világnézetet, működést, szerkezetet, amely a mindenséget és az emberi életet irányítja. Az ókori pogány népek, törzsi közösségek is elkülönítették a szent teret és időt mint a találkozás, a Felsőbbrendűvel, a renddel, önmagammal, a világgal való szembesülés dimenzióját, helyét és idejét. Ezeknek a népeknek az időszemlélete ciklikus volt, az időt szüntelen körforgásként képzelték el, amelynek során az ünnepek megismétlik, újra és újra megidézik az élet ugyanazon eseményeit. Ezek azért bírnak rendkívüli jelentőséggel, mert egyben meg is magyarázzák az élet keletkezését, természetét: a káosz, teremtés, nemzés, háború, természet, múlt mint rituális cselekvésrendszerek szüntelen, periodikusan ismétlődő újra-megélésének formájában.

    A minap egy általam igen kedvelt és gyakran látogatott keresztény oldalon feltevődött a kérdés, hogy nem kellene-e megújítani a missziót a marketing-szemlélet felől? Nincs-e szükség egyfajta újabb váltásra, azaz korszerűsítésre immár a gazdaságtudomány és piackutatás zászlaja alól kiindulva? 

 Bár az érvelés jószándékúnak és érdekesnek tűnt, végigfutott a hátamon a hideg. A kérdés megfogalmazója ugyanis akarva-akaratlan rátapintott a lényegre. No nem arra, ami a közeljövőben lehetséges talán, hanem arra, ami napjainkban is sok helyen valóság.

     Az elmúlt héten találkoztam egy kedves öreg bácsival, akivel amúgy elég sokat szoktam beszélgetni. Beszélgetünk mindenféléről: időjárás, politika, napi események. És egyszer csak a bácsi megjegyzi: „Ej, ennek a világnak meg kell változni. Valaminek nagyon meg kell változni. Mindannyian bűnösek vagyunk, de ennek a világnak kell megváltozni!”

Én nekem nem kell megváltozni, majd a világ megváltozik!

- korszerűtlen gondolatok nemzeti ünnepünkre -

       „Kemény beszéd ez.

        Ugyan ki hallgatja?”

                            (Jn 6,60)

 Keresztény hagyományőrzők!

    Az elmúlt két évtized alatt sok lehetőség kínálkozott az erkölcsi megtisztulásra, igazi megtérésre, újjászületésre, amelyre nemzetünknek oly nagy szüksége volna ezekben a zavaros időkben, és mi rendre elszalasztottuk őket! Ne hazudjunk magunknak, hagyjuk az önámítást! A neoliberális, léha élvezet- és szórakozáscentrikus életvitel, némi történelmi körítéssel, költséges kellékekkel még izgalmasabbá téve, ránk is ugyanúgy jellemző volt, mint globalista ellenfeleinkre. Nem lehet kétfelé sántikálni, nem lehet két urat szolgálni! Ami a világ szemében dicsőséges, az Isten szemében utálatos. Nézzünk abba a tükörbe, amit Isten tart elénk, merjük magunk Isten mércéjével mérni.

- rögtönzött válasz egy felvetett kérdés kapcsán -

    Egyik kedves nőismerősöm egy érdekes beszélgetés során felvetette azt a gondolatot, hogy valójában azért van a templomban több nő, mint férfi, mert a krisztusi életideál nagyon nehezen követhető egy „igazi férfi” számára.

  Hiszen a férfiakat ösztöneik, a dominanciára való hajlamuk és a társadalmi szereplehetőségeik egyaránt arra késztetik, hogy ne szabjanak határt szexuális vágyaiknak, hatalmi elképzeléseik megvalósításának, a szabadságnak és a szabadosságnak, az önérvényesítésnek és az öntörvényűségnek, mert igazán ez teszi őket férfivá, ez adja a férfilét savát-borsát. Aki pedig ebből a kollektív társasjátékból kiszorul, az vesztesnek tekinthető, akár keresztény, akár ateista az illető.

Eredeti nietzschei gondolatok, kis darwini evolúció-tannal és huszadik század eleji pszichoanalízissel megspékelve.

     Bizonyára kevesen tudják, hogy Wass Albert a háború után, németországi tartózkodása idején laikus lelkipásztorként is szolgált az ottani szórványban élő protestáns magyarok és németek között. Műveinek figyelmes tanulmányozása vajon elvezethet-e ahhoz az Isten-képig, amelyet az író lelkészként is hirdetett, tevődik fel a kérdés, de az sem tűnik lényegtelennek, hogy ez az Isten vajon azonos e a Biblia és Krisztus által kijelentettel?

     Vagy a másik oldalról megvilágítva a kérdést: a hányatott sorsú ember élete által termett gyümölcsök megfelelnek-e azoknak az elvárásoknak, amelyeket Krisztus minden hívővel szemben támasztott (mert gyümölcseikről ismeritek meg őket).