„Barátaimnak mondalak benneteket,
mert amit hallottam Atyámtól,
azt mind tudtul adtam nektek.”
(Jn. 15:15)
A kereszténység nem versenyfutás az üdvösségért, hanem annak a kinyilvánítása, hogy valaki Krisztushoz tartozik. Nem az „akaratgyengék" gyülekezete, ahogy azt Nietzsche mondotta, hanem az erőseké. Mert mi könnyebb: utat adni vágyainknak, ösztöneinknek, az „egyszer élünk" filozófiájának, vagy kerülni a bűnt, másokra (is) odafigyelni, alázatosnak, szerénynek és irgalmasnak lenni?
Persze, a keresztény embernek a jutalma is óriási – és itt hangsúlyozottan megint nem (csak) az üdvösségre gondolok, hanem elsősorban arra, hogy milyen nagy öröm az élet mindennapjaiban Istennel lenni, Krisztus szeretetét elfogadni. Martin Heidegger szavaival: létünk uraként, és nem a léttel sodródva élni.
Ugyanakkor határozottan távol áll tőlem az, hogy a keresztény embert egyfajta hősnek tekintsem. A hős mindenkitől független, nem a kapcsolatai miatt, hanem csak eszméi vagy érdekei mentén dönt, és mindent egyedül, segítség nélkül meg tud oldani. Így valójában nincs is szüksége senkire.
Számomra az Istenhez való viszony egyfajta Atya–gyermek kapcsolathoz hasonlít, a maga teljességében. Ezért tetszik nekem az a bibliai szöveghely, ahol Krisztus mondja: „Bizony mondom nektek, ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába." Persze, a gyermek sem báb, hanem autonóm személyiség, és bizonyos szempontból független is. De minden autonómiája és függetlensége a szüleibe vetett bizalomból táplálkozik, ennek a viszonynak az eredménye. És paradox módon éppen akkor lesz saját félelmeinek, szorongásainak kiszolgáltatva, ha magára marad, ha nem számíthat a szülei segítségére, ha nem bízhat bennük.
Krisztus mellett tehát, csak szabadon lehet és érdemes dönteni. A szolgalelkűség és félelem nagymértékben eltorzíthatja Istenkapcsolatunkat, esetleg képmutatóvá tehet minket. Ha van valami jó ebben a mi társadalmunkban, ez szerintem feltétlenül az, hogy nem égetnek, vagy nem köveznek meg senkit, ha más utat választ magának (mint pl. az iszlám országok némelyikében).
Ha pedig szolgaként, csak a fizetségért, netalán kényszerből vagy félelemből végezzük feladatainkat, ugyan mi lehet a jutalmunk? Meg kell-e köszönnie a gazdának, hogy a szolga teljesítette a kötelességét? Asztalához hívja-e a szolgát, csupán azért, mert elvégezte a rá bízott munkát? Bizony nem.
A szolga megkapja a kialkudott bérét, mindent ami szolgaként neki jár, de nem vacsorázik egy asztalnál a gazdával. Azt viszont, aki nem félelemből vagy a jutalma reményében, hanem szabad választásából áll a gazda mellé, a munka végeztével asztalához ülteti, és együtt vacsorázik vele, mint igaz barátjával.
(Szilveszter László)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.