Újjászületés - keresztény oldal

     Bizonyára kevesen tudják, hogy Wass Albert a háború után, németországi tartózkodása idején laikus lelkipásztorként is szolgált az ottani szórványban élő protestáns magyarok és németek között. Műveinek figyelmes tanulmányozása vajon elvezethet-e ahhoz az Isten-képig, amelyet az író lelkészként is hirdetett, tevődik fel a kérdés, de az sem tűnik lényegtelennek, hogy ez az Isten vajon azonos e a Biblia és Krisztus által kijelentettel?

     Vagy a másik oldalról megvilágítva a kérdést: a hányatott sorsú ember élete által termett gyümölcsök megfelelnek-e azoknak az elvárásoknak, amelyeket Krisztus minden hívővel szemben támasztott (mert gyümölcseikről ismeritek meg őket).

     Fontos kihangsúlyozni, itt nem a könyvekben kifejtett tanításról van szó, hanem a hétköznapi élet-magánélet cselekedeteiről, amelyek ékesen szólnak a mindenkori ember hitéről vagy éppen cáfolják azt. Most a megítélés szándéka nélkül – ami nem az én dolgom – három fontos eseményt emelnék ki Wass Albert életéből, történések, amelyek mint megannyi kérdőjel, ott állnak művei keresztény olvasatlehetőségeinek háttérhorizontjában, megnehezítve vagy talán teljesen ellehetetlenítve azok világos körvonalazódását. Az első a grófnak az észak-erdélyi románokhoz, zsidókhoz való viszonyulása a visszacsatolás után, a második a feleségétől való elválása, a harmadik az öngyilkossága. Ha sorra vesszük ezeket az életelemeket, és a körülöttük kialakult vitát, amelyet a politikai előítéletesség és a rajongó vakhit már a kezdetektől bemocskolt, az Istenhez való helyes viszonyulásnak a regényekbeni kifejtése és a személyes életút közötti eltérés még inkább szembeszökővé válik. De nézzük hamarabb azt a vallásos hátteret, amely a legtisztábban, legsűrítettebben a Hagyatékban, a legkövetkezetesebben a Kard és kaszában jelenik meg, amelyet sokan azonosítanak egy úgynevezett ősmagyar vallással. Kicsoda ezen hit és Wass Albert Istene? Ő „törvény, a szeretet és jóság törvénye, az örökkévalóság törvénye, az élet törvénye.” A rossz (ördög, betegség, gonoszság) nem létezik, csak az ember képzeletében él félelem formájában, mert szerinte Isten rosszat nem teremthetett, hanem csupa jót. Ha azt cselekedjük, amit a törvény kíván, akkor semmi rossz nem győzedelmeskedhet rajtunk. A törvény azt kívánja, hogy szeressük egymást, ugyanúgy, ahogy Isten is szeret minket. A szívben rejtőzködő harag megmérgezi a testet és a lelket is. Minden ember annyit ér ezen a földön, amennyit Isten jóságából, erejéből, szeretetéből, szépségéből visszatükrözhet embertársaira.

     A közvetítő Isten és ember között a táltos-pap, látó ember, aki a fenti törvények szerint él, az emberektől elvonulva, a hegyekben, erdőkben, vagy mocsarak szigetein. Ha az emberek bajban vannak, segíti, gyógyítja őket, tanítja Isten szeretetét. Általában van egy fiatal tanítványa, aki átveszi a helyét a halála után. Hit általi képessége van arra, hogy beleavatkozzon a természet törvényeibe, hegyeket mozgat, havat olvaszt, fergeteget idéz elő. Józan, egyszerű élet, keménység, Istennek való feltétlen alárendeltség jellemzi ezeket a „prófétákat.” Ilyen látó-gyógyító lesz annak a családnak az utolsó képviselője is, amelynek a történetén keresztül a teljes magyar történelmen vezet át az író, a Kard és kasza című regényben.

        A mezőségi magyar nemesi család sorsa magában hordozza az erdélyi magyarság sorsát, annak hősiességével, szenvedéseivel együtt. Wass a nagy nemzeti pusztulásra keresve a választ, nem kevés önkritikával rámutat azokra a bűnökre, amelyeknek a sorozatos, monoton ismétlődése a nagy XX. századi katasztrófákhoz vezettek. A család egyik őse nemesi rangot, címert nyer a királytól, kiűzi a rokonait – miután azok nem akarták őt szolgálni-a neki adományozott birtokról, kastély-udvarházat épít, jobbágyokat hoz... A nyugati urak fényűző, pazarló életét élő kastélylakók, és a föld közelségében megmaradó, szántó-vető kis- és középnemesek közötti ellentét, viszálykodások jelzik azt az irányvesztést, amely a vezető politikai-gazdasági osztály és az ország megsemmisülésének katasztrófájához vezetett...

      A kopár mezőségi dombok közé beépült, anakronisztikusan terpeszkedő kastélyok, a hozzájuk kapcsolódó léha, nagyzoló életmódjukkal felélték a szorgos kezek munkájának gyümölcsét, felélték a jövőt... A nyugatinál jóval kevesebb jövedelem, de a nyugatit is meghaladó életszínvonal, fogyasztás, ez taszította a grófokat a pusztulásba, földjeik elvesztésébe, és ez taszít ma minket is ugyanoda, mert nem vagyunk hajlandók tanulni a múltból. Mert aki elszakad a földtől, mással művelteti meg földjét, régebb a kastély lakója, ma az átlagember, az el fogja veszíteni talpa alól a földet – mondja ki a család egyik bölcs, gazdálkodó öregje. És mindez azért, mert ezek az emberek nagyobbnak, többnek akartak látszani, mint amik, nem figyeltek Isten törvényére, kiléptek belőle.

      Az utolsó Erőss, a vak bölcs, a nincstelen koldus a lerombolt kastély helyén tanítja egykori jobbágyainak leszármazottait, kisebbségi sorsban élő embereket Isten, a szeretet törvényére magyarokat, románokat egyaránt. Benne teljesedik ki a család küldetése, és benne nyernek bocsánatot az évszázados bűnök, a felvállalt szenvedés, alázat, hit és erő által, Isten közelségében, az ó üzenetét képviselve, az ő törvényét hordozva, mentesen minden világi nagyságtól, hatalomtól. Kell e ennél nagyobb gazdagság?

      Láthattuk tehát, hogy Wass Albert teológiája keresztény elemektől átszőtt, tisztán keresztényinek azonban mégsem nevezhető fiktív rendszer, amelyet erősen áthat egy nemzeti kiválasztottság-tudat, a nemzeti történetiségbe helyezett eszkatologikus látásmód, amennyiben a magyarok országa már nem egy földrajzi hely, hanem „Isten országa” lesz, amelyben minden magyar szeretetben és törvényben egyesül. A keresztény hermeneutika nem tekinthet el azoktól a tényektől, amelyek a szerző életéhez tartoznak, ezekkel magyarázza és hitelesíti a szövegek tanításait. Wass Albert életének egyes részletei azonban, még korántsem tisztázottak ahhoz, hogy a módszert érvényesíteni tudjuk. Maradjunk tehát a szövegek szépirodalmi ihletettségének értékelésénél, művészi jellegű megközelítésénél, anélkül, hogy azok mélyebb igazságát szándékunkban állna elvitatni – egyelőre.

                                                                                 (Simon András)