A fenti állítás Ioan Burcea, a Maros megyei romák egyik vezetőjének szájából hangzott el, a  Marossárpatakon elmondott beszédének szerintem legfontosabb mondata volt. A sikeres vállalkozó utalt a hidegvölgyi roma gyülekezetben tett látogatása nyomán szerzett tapasztalataira, amikor is saját bevallása szerint elámult, hogy a rossz hírű telep lakói milyen nyíltsággal és szeretettel, mennyire értelmesen  beszélnek vele, mintha valami tanult emberek volnának.

         Nincs olyan misszionárius, cigányok közt Isten igéjével forgolódó keresztény – gondolom én – aki ne értene ezzel a kijelentéssel. Mi tudjuk, hogy ami ember (tanár, tanító, polgármester, szociális munkás, lelkész, uniós programfelelős, integrációs szakember) számára lehetetlen, az Istennél lehetséges.

Az Európai Unió soros elnökségét betöltő Magyarország az elnökségi programjában elsődleges feladatként jelölte meg az egész Unióra kiterjedő egységes roma integrációs program életbe léptetését. Az egységes program azonban önmagában nem ér semmit, a megoldás a helyi közösségek sajátos helyzetének figyelembe vételével található csak meg, alulról jövő kezdeményezések, cselekvési tervek kidolgozásával és gyakorlatba ültetésével. Nem várhatjuk a megoldást felülről, mi sem ülhetünk ölbe tett kézzel. Sárpatak jövője, ahogy Románia jövője is, az elszegényedő társadalmi rétegekkel való szolidaritás vállalásán, a további lecsúszás megállítására való elköteleződésen múlik.

Az elkövetkezendő években kereszténységünket nem elég templomokban, imaházakban megélni, talán kijelenthetjük azt, hogy lelkünk üdvössége a szegényekhez, ezen belül a roma közösséghez való helyes viszonyulási mód megtalálásán fog múlni. Nem élhetünk úgy, mintha ez a kérdés nem létezne!

Ha egy problémáról nem veszünk tudomást, az egyáltalán nem oldódik meg, csak növekszik. Ha utódaink élni és emlékezni fognak ránk ötven év múlva, akkor mint olyanokra emlékezzenek, akik életüket, szeretetüket, energiájukat, pénzüket, munkájukat nem a holt anyagba, imaházakba, templomokba, eleve pusztulásra ítélt épületekbe (nem mintha ezek nem volnának szükségesek), hanem élő emberekbe fektették. Mentsük meg a következő nemzedéket, unokáinkat, gyerekeinket egy ilyen szörnyű örökségtől, amely közömbösségünk következménye lehet! Gandhi szavait idézve, ne feledjük: szeretettel le lehet győzni a gyűlöletet, igazsággal a tudatlanságot, szenvedéssel az erőszakot.

     Nézem a marossárpataki cigánytelepen, a Szerbia-negyedben a semmiből felépült kicsi imaházat, örvendezek a megváltozott, újjászületett életeknek, azoknak, akik megtalálták a szabadulás útját a sötétségből a világosságba, de szívemben ott a kérdés: miért csak ennyien? A többieknek miért nem kell Krisztus? Miért nem törekedünk akár erővel is feléje, magyarok, cigányok egyaránt, amikor még lehet, amikor még tart a kegyelem? Nagy kérdések ezek, és senki sem tudja a választ. Mondhatjuk, hogy a lelki vakság, a teljes eltompultság az oka, de mégis van remény: Krisztus itt él közöttünk, bárkivel csodát tehet. De az ember sem ülhet tétlenül.

    Az önkormányzat segítségével, a polgármesteri hivataltól kapott fából egy kis játszótér fog épülni a szerbiai gyerekeknek a szomszédos telken. Vannak még emberek, akiknek Isten a szívükre helyezi, hogy segíteniük kell. Van egy csoport református fiatal is a marosvásárhelyi, kövesdombi gyülekezetből, akik rendszeresen kijárnak, ajándékot hoznak gyerekeknek, beszélgetnek az emberekkel, imaközösséget vállalnak velük. Az ősztől el kellene indítani azt a programot is, amely haszonállattartásra, mezőgazdasági jellegű tevékenységre (is) buzdítaná a családokat önfenntartás céljából. Sok olyan emberre volna szükség, akik vállalnák, hogy tanítanák a helyi romákat erre, megosztanák tapasztalataikat velük, hajlandóak volnának földet adni nekik bérbe, és főleg szeretettel, türelemmel buzdítani őket, mint kisebb testvéreiket.

    Egy holland keresztyénekből álló csoport felvállalta a tervet, hogy a Szerbiában egy napközi otthon épüljön gyerekeknek, a testvérek vállalnák az intézmény fenntartását, működtetését is. Nagy dolog ez, hiszen a legnagyobb hiányosságok a gyereknevelés, a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatása terén mutatkoznak. Ezen a téren lehet elérni a legcélravezetőbb eredményeket is annak a bonyolult és összetett problémarendszer leküzdésében, amelyet a nagyfokú munkanélküliség, iskolázatlanság, rossz életkörülmények okoznak a cigányok között.

    A megszokott gyerektáboron kívül az idénre terveztünk egy fiataloknak, tinédzsereknek szóló tábort is, amelynek az lenne az érdekessége, hogy sárpataki magyar fiatalokat is szeretnénk meghívni. A cél az volna, hogy csökkenjen a kulturális szakadék (ami tulajdonképpen nem is olyan nagy) a falu roma és nem roma fiataljai között, induljon be egyfajta párbeszéd, amely csökkentené az előítéleteket és növelné ifjaink Isten iránti elkötelezettségét, hitét.

    Erre a nyárra is szeretnénk megszervezni a hetes nagysátoros evangelizációt a Mocsárra, amelyre meghívunk minden Jézus békéje után vágyakozó embert, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Ha Isten is úgy akarja , egyik estére egy református lelkészt, Bódis Miklóst hívnánk meg, akinek az elkötelezett, hitvalló szolgálata nyomán jelentős ébredés következett be nemcsak a magyarok, hanem a románok körében is. Ne felejtsd, testvér: Isten az ő világosságát, szeretetét, megtérésre buzdító örömhírét általad is fel akarja ragyogtatni a világban, a szülőföldeden, faludban. Légy engedelmes eszköze, add át egészen Neki magad, és érezni fogod, hogy az Ő országa már itt a Földön eljött a szívedben, az emberi, hívő közösségben.

    Krisztus már most uralkodni akar benned, fogadd be Őt!

                                                                                  (Simon András)