Újjászületés

Keresztény felekezetek közötti párbeszéd

Házigazdák

Dohi Zoltán, Simon András, Szilveszter László

Hozzászólások

2011.10.08. 11:39 Újjászületés

Görögök, rómaiak és a mai kereszténység

      

   Hogy mit köszönhet a modern filozófia és tudományosság, sőt mi több a mai nyugati civilizáció egésze az ógörögöknek vagy a rómaiaknak, arra minden iskolázott ember, kapásból legalább tucatnyi példát sorolhat. Arról viszont, hogy keresztény szempontból hogyan is állunk ezzel a megkerülhetetlen örökséggel, hogy mennyit használt vagy ártott a kereszténység kibontakozásának a görög-római kultúrkör, és hogy miképpen hat ez a hagyomány mai modern mindennapjainkra, arról már nagyon megoszlanak a vélemények.

   

   Valljuk be, keresztény szempontból a görögség vagy az ókori Róma kapcsán leggyakrabban az elutasítás hangjait halljuk, talán nem is ok nélkül, hiszen elég csupán abba belegondolunk, hogy mennyiben változtatta meg az európai gondolkodást és magát az egész keresztény világot a reneszánsz, majd a felvilágosodás és a romantika azon törekvése, hogy kritikátlanul mindennek értéket tulajdonítottak, ami az antik kultúra része volt egykor, hogy miképpen vezethetett az epikureizmus, vagy a cinikus gondolkodás újrafelfedezése és az ókori istenek „feltámasztása” a materializmus vagy az ateizmus radikális térnyeréséhez. Egyes keresztény gondolkodók ennél sokkal tovább mennek, és az egész kereszténység félresiklásáról beszélnek az állam és egyház kiegyezése kapcsán, tévútnak tekintve az apostolok és a korai egyház utáni időszakot, és ezzel középkor több mint ezer évnyi vallásosságát. Ez a radikális elutasítás persze nem számol azzal, hogy Isten akarata nélkül aligha alakult volna így a történelem, és a kereszténység államvallássá tétele nélkül, az üldöztetések közepette, az új egyháznak aligha sikerült volna túlterjeszkednie a Római Birodalom határain, de a politeizmust sem szoríthatta volna háttérbe.

 

   Miközben Pál Athénban járt: „háborgott a lelke, mert látta, hogy a város tele van bálványokkal” (ApCsel 17.17). Igen, ez volt az akkori valóság. Az Evangélium tanítása – az athéniak szemében – csupán egy lehetett a sokféle kultusz között. És tény az is, hogy a görög-római világ politeista identitása – legalábbis ebben a látható dimenziójában – a kereszténység államvallássá nyilvánítása után megszűnt létezni. „Az első keresztény századok ellenállása történelmi erőnek bizonyult – állapítja meg Joseph Ratzinger – az istenek visszavonhatatlanul eltűntek. Igaz, hogy a hatalmak, melyeket az istenek megszemélyesítettek, nem tűntek el, s nem szűnt meg eme hatalmak abszolutizálásának a kísértése sem. Egyik is és másik is hozzátartozik az ember alaphelyzetéhez, és azt jelzi, hogy a politeizmus állandóan létezik, a hatalom, a kenyér és a nemiség abszolutizálása éppúgy kísérti a mai embert, mint az ókor emberét. Az akkori istenek, hatalmak ma is megkísérlik, hogy abszolutizálják magukat, de isteni ábrázatukat végérvényesen elvesztették, s azóta álarc nélkül, meztelen, profán mivoltukban kell megmutatkozniuk. Ez a lényeges különbség a kereszténység előtti és a kereszténység utáni pogányság között.”

 

   És most még egyszer feltehetjük a kérdést: mi az, ami miatt a görög-római kultúrkör felelőssé tehető, és mi az, amit a görögöknek, rómaiaknak köszönhetünk, kereszténységünk szempontjából. Egyáltalán véletlen-e az, hogy éppen a görög-római kultúrkör vált a kereszténység melegágyává?

 

   Ha egy kicsit jobban átgondoljuk a dolgot, talán rájöhetünk arra, hogy az antik nyugati világ - így utólag szemlélve - számos ponton fogékonyabbnak tűnhet a kereszténység kibontakozására mint más népek. A görög-római filozófia individuum-képe, világszemlélete és etikai meggondolásai bizonyos nézőpontból nem álltak távol Jézusi tanításaitól. Főképpen akkor szembetűnő ez, ha pl. az indiaiak kasztrendszerére, a reinkarnáció tanítására, vagy más ókori népek úr-szolga viszonyára, ellenségképre gondolunk. E mellett tény az is, hogy az Evangélium leginkább görög és római fordításban terjedt és ilyenként is kanonizálódott, de az antik világ rendelkezett olyan filozófusokkal is, amelyek a politeista tanítással szemben az egyetlen Istent hirdették. Azt is kevesen tudják, hogy a görög gondolkodás Krisztus előtti történetében folyamatos küzdelem folyt a politeizmus és az egyistenhit között. Az Iliász és az Odüsszeia vagy a tragédiák világképével ellentétben Platón és Arisztotelész is egyértelműen kimondja, hogy létezik egy világteremtő és világépítő Isten, aki a Kozmosz létrejöttének oka (Platón) ,,a minden mozgást mozgató" (Arisztotelész). De akár Szókratész esetét is felidézhetnénk, aki védőbeszédében éppen a monoteista hitéről és a lelki jóság fontosságáról tesz tanúbizonyságot. Lássunk egy részletet a szövegből:

 

Szeretlek is, kedvellek is benneteket, athéni férfiak, engedelmeskedni azonban inkább fogok az Istennek, mint nektek, és amíg csak lehelek és képes vagyok rá, nem hagyom abba a bölcselkedést, sem azt, hogy ne intsem és ne világosítsam föl, akivel csak éppen találkozom közületek, a szokott módon ekképpen szólva hozzá: Ejnye, te legderekabb ember, athéni polgár vagy, a bölcsességben és hatalomban legnagyobb és legkiválóbb város polgára; nem szégyelled hát, hogy mindig csak a vagyonod lehető legnagyobb gyarapítására van gondod, meg hírnevedre, megbecsültetésedre, de a belátásról, az igazságról és arról, hogy lelkedet a lehető legjobbá tedd, nem is gondoskodol, nem is gondolkodol? [...] Mert tudjátok meg, hogy az Isten parancsolja ezt, nekem pedig meggyőződésem, hogy nem is volt még a városban számotokra nagyobb jótétemény, mint ez az én Istennek tett szolgálatom.”(Platón: Szókratész védőbeszéde: XVII.)

 

Persze, Szókratészt végül is halálra ítélték. Éppen az általunk is oly jól ismert mitológiai istenek tagadásának vádjával.

 

 

Nyilvánvaló tehát, hogy a görögök ismerték Istent. Ami pedig tévútra vezette őket, az nem más, mint aminek a modern ember is leginkább csapdájába esik: a túlzott emberközpontúság, vagyis a racionalizmus és az individualizmus. Hogy - számos mai embertársunkhoz hasonlóan - azt hitték, ismereteikkel eljuthatnak Istenhez. Hogy Isten léte vagy nemléte nyelvi spekuláción múlik. Nem hiába mondja az ilyen irányultságról Szent Pál: fölismerték Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba, és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak(Róm. 1.20-22.)

 

 

Mit tanulhatunk mindebből mi, mai keresztények?

 

   Talán rá kellene jönnünk, hogy hitünk nem teológiai okoskodás eredménye, hanem személyes élményből, az embertársainkkal és Istennel folytatott személyes kapcsolatból születik. Hogy Isten és ember viszonya elsősorban nem szövegértési problémák helyes megoldásán,  hanem a párbeszédre való hajlandóság mértékén múlik. Hogy ez a viszony az ember részéről az odafigyelés alázatát, a szeretetet és a kérdezés nyitottságát feltételezi. És be kell vallanunk végre, hogy azért haragszunk a görögökre, rómaiakra, mert saját modern individualista személyiségünk tükörképét látjuk bennük. 

 

                                                           (Szilveszter László)

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://keresztenymisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr943287269

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.