„Hogy lehet valami jó

 pusztán azért,

 mert egy kultúrának

a része?”

          (Idézet egy Thaiföldön,

        prostituáltak között szolgáló

        keresztyén misszionáriustól)

     Mi is a Sátán célja az emberrel? Megfosztani őt méltóságától, az istenképűségéből fakadó tekintélyétől, szabadságától, egészségétől, bűnnel megfertőzni testét és lelkét, majd pusztulásba, kárhozatba taszítani, egyszóval bolonddá (istentelenné) tenni. A farsangnak nevezett népszokásban ezt a folyamatot világosan megfigyelhetjük. A szekularizált világ vallástalanságának egyik súlyos következménye, hogy az emberek jó része – hagyományőrzés néven – a népi kultúrát helyezi a vallás helyébe, ennek kritikátlan őrzésétől, életben tartásától várja a nép szellemi jólétét, megmaradását. Hát nem bálványimádás ez? Néprajztudósok írásait szentírásként tanulmányozzák, és az azokban leiratakt próbálják betűről betűre újraalkotni, betartani, anélkül hogy bármiféle erkölcsi szűrőt alkalmaznának.

Egy kolléganőm, aki megnézett egy farsangi dramatizált jelenetet, megkérdezte, hogy vajon szükséges-e feltétlenül az obszcén, trágár kifejezések használata, tekintettel az ott levő gyerekekre, ezt a választ kapta: Az a lényeg, hogy mi is úgy adjuk elő, ahogy régen előadták, minél hitelesebben. Szomorú, hogy az egyházak már nem emelik fel szavukat ez ellen, hanem a legtöbb helyen hallgatólagosan támogatják is a hagyományőrzés köntösében feszítő erkölcstelenséget, szabadosságot, noha a kérdéshez való egészséges viszonyulás és állásfoglalás megjelenik a 15o ország evangéliumi gyülekezeteinek, egyházainak közös nyilatkozatában, amely a lausanne-i kongresszuson (1974) hangzott el: „A kultúrát mindig a Szentírás alapján kell mérlegre tenni és megítélni. Mivel az ember Isten teremtménye, kultúrája bővelkedik a szépségben és jóságban. Mivel az ember bűnbe esett, egész kultúráját beszennyezi a bűn, és némely elemét áthatja a démoni erő.” Ugyanezt elmondta már, más szavakkal derék magyar ferences prédikátorunk, Temesvári Pelbárt is, több mint ötszáz évvel ezelőtt (15o2), de ki hallgatott rá, és ma ki hallgatna rá? „Ó, jaj, ezekben a napokban (ti. farsang, a szerk.) hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, amit álarcos mulatsággal, fajtalan énekekkel dicsőítenek, megvetvén Krisztust”. Keresztény testvérem, mielőtt felháborodnál és ítéletet mondanál fölöttem, szűklátókörűségem, vaskalaposságom és ki tudja még mi miatt, gondolkozz el egy kicsit: Még ha az egész világ bűnben él is, és mindenki normálisnak mondja azt, ami nem normális, természetellenes, Istennek a bűn iránti gyűlölete, ami miatt a Krisztusnak meg kellett halnia a kereszten, semmit sem csökkent a világ teremtése óta, most is ugyanolyan heves, mint Szodoma és Gomora elpusztításakor. Biztonságban érzed magad? Tévedésben élsz, ha nem vagy Krisztusban, a kárhozat borzalmai várnak rád!

           Ha igazi hagyományőrző vagy, és keresed a kultúránkban a szépet és a jót, ami dicséretes, akkor nézz utána, és lásd meg, hogy semmi sem áll annyira távol népünk ősi, keletről hozott lelkiségétől, mint a nyugatiaktól a középkorban átvett alakoskodó bohóckodás, fecsegés, trágárkodás. Az álarcos ünnepek Mátyás udvarában jöttek divatba, mivelhogy ő rengeteg olasz, francia művészt fogadott szolgálatába, így akarván az országnak a nyugati, reneszánsz kultúrához való felzárkózását elősegíteni. Mivelhogy az alsóbb rétegek már akkor utánozták az arisztokrácia léha időtöltését, a farsangi népszokások, amelyeknek eredete egészen az ókorba, a római pogány tavaszváró ünnepekig nyúlik vissza, hamar elterjedtek a parasztság körében is. A rómaiaknál a szaturnáliának nevezett ünnepek  álarcos felvonulással, lakmározással, zenével, tánccal, szexuális kicsapongásokkal zajlottak le, és ez folytatódott a középkorban a nyugat-európai városokban is, leszámítva a gladiátorjátékokat. Tudjuk, hogy a keleti sztyeppei nomád népek mélyen megvetették a városi civilizációk, a városi ember romlott, erkölcstelen életmódját, életvitelét. A hunoktól a mongolokig ezek a népek és őseink is a társas kapcsolatokat, kiváltképpen a házasságot szigorú törvényekkel szabályozták, amelyeknek a megszegése gyakran halálbüntetést vont maga után. Hogy ezt megértsük, elég megfigyelni a gáborcigányok életmódját, szokásait, talán ők ennek a világnak az utolsó képviselői itt a Kárpát-medencében. Ha igazi hagyományőrzők lennénk, akkor tőlük kellene tanuljunk, és nem azoktól, akik feslett nyugati szokásokat közvetítenek! Gondoljunk Katona József Bánk bánjára, amelyben jól körülhatárolhatóan ez a kétféle értékrend csap össze a királyi udvarban, a kéjenc, a házasság szentségét nem tisztelő merániak, és a sértett, megalázott férj, a köréje csoportosuló lázadókkal...

         A Dél-Magyarországon elterjedt farsangi álarcos busójárók, akik eredetileg délszláv sokácok voltak, még a XIX. század végén is arról voltak hírhedtek, hogy az álarc rejtekében gyakran robbantanak ki verekedéseket , molesztálnak lányokat, asszonyokat. Amikor évente ma is megrendezik felvonulásukat, sok ezer turista gyűl abba a faluba a látványosság miatt. De mi ez a riói karnevál mellett, ahol tízezrek vonulnak az utcákon, hirdetve a test örömeit, mámorát, ahol már csak az arcot fedik el valamennyire, de a testet alig?

       Ha valakik, akár lélekben is, de ott vannak, keresztények, véssük újra együtt eszünkbe, amit Isten üzen nekünk az Ő igéjében Pál apostol által: „S mindezt úgy cselekedjétek, mint akik ismeritek az időt, és tudjátok, hogy itt az órája annak, hogy az álomból felkeljünk. Mert most közelebb hozzánk a menekülés, mint amikor hívőkké lettünk. Az éj előrehaladt, a nappal közel jött, tegyük félre hát a sötétség munkáit, öltsük fel a világosság fegyvereit! Illedelmesen járjunk, mint nappal kell, ne lakmározással, részegeskedéssel, ne bujálkodással és kicsapongással, ne civakodással és versengéssel, hanem öltsük magunkra az Urat, a Felkent Jézust, és ne tegyétek meg a húsnak szándékát, hogy vágyakat ne gerjesszetek.” (Róm. 13, 11-14).

                                                     (Simon András)