Újjászületés

Keresztény felekezetek közötti párbeszéd

Házigazdák

Dohi Zoltán, Simon András, Szilveszter László

Hozzászólások

2011.01.09. 21:53 Újjászületés

A tanítvány nem feljebbvaló az ő mesterénél....

      Immár három éve, hogy Dohi Zoltán cigány misszionáriusként tevékenykedik a Maros megyei Sárpatak községben, főképp a Szerbiának nevezett roma telepen Az alig harminc éves erdészmérnöki végzettségű és teológiai tanulmányokkal is rendelkező Zoli Szatmár megyéből jött ide fiatal feleségével, azóta gyerekeik száma is négyre szaporodott, az örökbe fogadott Dávidot is beszámítva.  Isten igéjét és örömüzenetét jött hirdetni a szegényeknek. Meg van győződve arról, hogy Isten akaratából, elhívásából kellett vállalnia ezt a sokak szemében érthetetlen, emberfelettinek tűnő munkát. Alázattal és szeretettel közelítette meg ezeket a számos bajjal, bűnnel, megkötözöttséggel, szenvedéllyel, félelemmel, tudatlansággal küszködő embereket, ahogy Krisztus is tette, próbálva megérteni helyzetüket, gyakorta reménytelennek, kilátástalannak tűnő életüket. Belekapcsolódott hétköznapjaikba, megtanult valamennyire kosarat fonni, amíg volt autója, fuvarozta őket orvoshoz, törvényszékre, segített nekik a kosarak eladásában, tanította gyerekeiket. Keresztény hívő emberek segítségével immár második éve vitt nyaralni, tanulni negyven- ötven cigány gyereket egy Szeben melletti táborba. A nyáron egyhetes sátoros evangelizációt szervezett nagyváradi és környékbeli testvérek közreműködésével. Szombaton és vasárnap tart istentiszteleteket, gyülekezeti alkalmakat, külön gyerekeknek. Kevés hívével, körtvélyfái, gernyeszegi és abafái testvéreivel egy kis imaházat is építettek a Szerbiában, önerőből, adományokból. Szilárd hittel, derűvel tekint feladatára, amint a következő beszélgetésből is kiderül.

 

 

Hogyan jutottál birtokába ennek a rendkívülinek tűnő hitnek?

 

Ezt a kérdést az életem különböző időszakaiban mindig másképpen látom, és ez életem végéig változni fog. Számomra ez egy csoda többféle szempontból is. Azóta sokmindeni átértékelődött. A kiindulópont nálam is az volt, hogy nincs Isten, a vallásokat ügyeskedő vallási vezetők találták ki, hogy valamilyen szinten a népet kordában tartsák, hogy különböző érdekekből ellenőrizzék őket. El kellett jussak annak felismeréséig, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, a világ és az én megváltóm, képes beleszólni az életembe. Lehet vele bensőséges, személyes kapcsolatban élni, de, hogy történik, sokszor nem értem. Az első lépés az volt, hogy fel kellett ismerjem, miszerint életem önmagában nem sokat ér. Vannak benne jó dolgok is, de a lényeg az, hogy önző vagyok, és akárhogy is megjátszom magam, nem vagyok képes szeretni. Úgy éreztem, engem sem szeretnek, és lelkem mélyén tudtam, hogy ez nincs rendjén. Tudtam, hogy az embernek szüksége van arra, hogy igazi szeretetet adjon és kapjon. Nem a hamis, felszínes szeretetről van szó, amit a barátok, rokonok iránt érez az ember, érdekből, hanem az önzetlen, feltétel nélküliről.

Úgy történt, hogy Németországban volt egy Pro Christ evangelizáció, a nagyváradi baptista imaházban is közvetítették. Harmadéves egyetemi hallgató voltam, a barátaim jártak ebbe a gyülekezetbe, és engem is meghívtak erre a sorozatra. Kezdtem közelebb kerülni Istenhez, kezdtem olvasni a Bibliát. Hallottam egy prédikációt a rádióban is, ami nagy hatással volt rám. A bibliaolvasáson keresztül éreztem, hogy Isten beszélget velem. Az evangelizációs sorozat megértette velem, hogy mit jelent Krisztus keresztje és irgalma, hogy mit tett Isten értünk. Megértettem, hogy azt a szeretetet, amire vágyom, soha nem fogom megkapni senkitől, csakis Istentől, és Ő már szeret engem annak ellenére, hogy mindent tud rólam. Ismeri a legapróbb titkaimat, bűneimet, és mégis szeret. Az istentiszteletről útban hazafelé azt mondtam: Istenem, még nem tudlak téged szeretni, kérlek szépen taníts meg, hogy kell. Még nem tudom, hogy kell téged követni, de szeretnélek követni, mert nem látom másnak értelmét ebben az életben. Tíz év telt el azóta, és mindig nagyon keveset tudok arról, hogy hogyan kell szeretni az embereket. Még mindig sok bennem az önzés, és tanulom azt is, hogy kell Krisztust követni bátran, szabadon, kötelékek nélkül.

 

 

Milyen érzés Istennel járni?

 

Félelmetes. Sokszor természetesnek tűnik, máskor meg úgy érzem magam, mint a tanítványok, mikor mennek a tengeren, nagy vihar tör ki, kétségbe esnek. Jézus lecsendesíti a vihart, és félelem szállja meg őket, hogy ki ez, hogy még a vihar is hallgat az ő szavára. Bennem is ez a borzongás a meghatározó, hogy ki az, akit én követek, aki ilyesmire képes... Gyermeki szinten próbálom megérteni az egészet, hogy igaz, amit az Úr mond, igazak az Ő ígéretei, de amikor tényleg beteljesül, amikor látom, hogy működik, látom, hogy mennyire közel van Ő... Tudom, hogy ez is az én hitetlen-ségemnek, kicsinyhitűségemnek a jele, nem kellene csodálkozzak, hogy Isten ilyesmiket tesz. Azt is tudom viszont, hogy Ő így is szeret, így is elfogad, így is kellek neki, ugyanúgy, ahogy a tanítványok is kellettek, jóllehet még a feltámadt Krisztusnak sem mindenik hitt.

 

 

Milyen reményekkel jöttél ide, és mire leltél itt?

 

Jézus erről azt mondta a tanítványainak: Ahol engem befogadnak, ott titeket is, ha engem elutasítanak, titeket is el fognak. Elküldelek, mint bárányokat a farkasok közé. Itt is akad elég farkas, világos színűek, sötétebbek, magányos farkasok, egész farkashordák. A legtöbb helyen a cigányok könnyen befogadják az Igét, Sárpatakon nem. Ebben hasonlítanak a leginkább a magyarokhoz. Itt elegük van már. Az anyagiasság, irigykedés, egymás anyagi okok miatti lenézése ugyanúgy jelen van a patakon innen is túl is. A szerbiaiak jó része is sok pénzt keres a kosarakból, ezzel dicsekszenek is, csak nem tudják beosztani, gyorsan elherdálják. Sok a bezárt kapu és a bezárt szív, ez a nagy baj Sárpatakon.

 

 

Hogyan zajlanak le a mindennapjaid?

 

Próbáljuk észrevenni, hogy mit tesz Isten, és abba beleállni. Figyelünk, ott vagyunk, próbálunk jelen lenni. De nem úgy, hogy megyünk elöl, és imádkozunk, hogy na, Uram, most segíts, hanem azt mondom, Uram, menj előre, én meg csetlek-botlok utánad, ahogy tudok. Ha egy kicsit lemaradok, tudom, megvársz engem. Nagyon megfogott a Szerbia feletti jeltovábbító antenna, veszi a jelet, és tovább adja, leosztja. Azt mondtam Istennek, szeretnék én is ilyen antenna lenni. Azt a jelet, amit te küldesz, leosztani kicsiben az embereknek, és az emberektől jövő jeleket továbbítani feléd. Ha az emberek nem akarják meghallgatni, amit mondani akarok nekik Istenről, Isten mindig meghallgatja, amit mondani akarok neki az emberekről. Elmondhatom, hogy ez az utóbbi a szolgálatom fontosabb része, hogy Istennek beszéljek az emberekről. Persze, hogy az embereknek is beszélünk, házaknál, utcákon, gyülekezetekben, kihasználunk minden alkalmat. Szolgálatom lényege, hogy vagyok. Fontosabb dolog Istennel lenni, mint Istenért tenni, lásd Mária-Márta esete. Az embereknek nem a darab kenyérre van a leginkább szükségük, hanem Isten két kezére, amivel adja a kenyeret rajtad keresztül. Arra, hogy érezzék, hogy valaki szeret engem, hogy fontos vagyok, értékes vagyok. A legtöbb ember pont ezt nem fogja fel, hogy Valakinek fontos, és hogy nem kiérdemelni, hanem elfogadni kell azt, hogy Isten ad.

 

 

Mennyi időt fordítasz a misszióra a Szerbiában?

 

Ez nagyon változó. Van úgy, hogy minden nap ott vagyok, van hét, hogy csak kétszer-háromszor, ez a helyzettől függ.

 

 

Milyen hatással van ez az életmód a családi életedre?

 

Szerintem nagyon jó hatással. Másrészt ami jó, az rossz is néha. Nincs kötött munkaidőm, annyit dolgozom, amennyit még elbír a család. Az idei év nehéz volt, sokat építkeztünk, imaházak, táborhely, sokat kellett távol lennem, és ezt megérezte a családom. De egy erdészmérnök, vagy orvos családjának sem lehet könnyebb. A napjaim nagy része úgy telik, hogy a délelőttöket itthon, a családdal töltöm, a ház körüli munkákkal, gyerekekkel, délután átmegyek Sárpatakra.

 

 

Lassan egy éve már, hogy örökbe fogadtatok egy három hónapos roma csecsemőt, Dávidot, akit az édesanyja a kórházban akart hagyni. Mit mondanál erről?

 

A szolgálatom legfontosabb része, hogy Dávid nálunk van. Nem a leglátványosabb, de Isten nem a látványos dolgokat szereti. Dávidon pelenkát cserélni nem tűnik a külső szemlélő számára olyan magasztos dolognak, mint Krisztusról beszélni, prédikálni, tanítani, de pont ezért Isten szemében magasztosabb. A legtöbb ember a saját gyerekét még valahogy eltűri, de mikor a máséról van szó, húzza a száját. Egy egyszerű igevers vezetett minket erre a cselekedetre. Krisztus azt tanítja, hogy aki befogad egy kisgyereket az ő nevében, őt fogadja be. Mi nem egy cigánygyereket nevelünk, mi Krisztust etetjük, babusgatjuk, ruházzuk, vigasztaljuk. De Ő is ugyanezt teszi velünk, sőt, még inkább.

 

 

Milyennek látod a falu jövőjét?

 

Aki megtér, üdvözül, aki nem hisz, el fog kárhozni. Úgy látom Sárpatak, Szerbia jövőjét. Ha hisznek, Istenhez fordulnak, átengedik Istennek életük irányítását, akkor üdvözülnek, ha továbbra is makacskodnak önfejűek és ostobák maradnak, elvesznek... A gonosz lelkek nagyon sok emberi életet tönkretettek már itt. Családok mentek tönkre, rengeteg gyerekvér folyt, most az abortuszokra gondolok. Megkeményedik az ember szíve, könnyen elhiteti magával, hogy ő nem is olyan rossz, és közben nem is veszi észre, hogy tehetetlen, hogy csapdában vergődik. Azt szeretném, ha az emberek megértenék, hogy Isten nagyon szereti őket, mindazok ellenére, hogy olyanok, amilyenek.

 

 

Mik a terveid?

 

Minimum öt évre jöttünk, és ha nem muszáj, nem maradunk többet. Úgy érzem, ennyi idő elég, hogy Isten amit rajtunk keresztül akar végezni, elvégezze, hogy valami beinduljon. Szeretném, ha maradna utánam egy cigány gyülekezet. Nem az a lényeg, hogy baptista legyen, hanem legyen krisztushivő, legyen olyan, ahol ketten-hárman, újjászületett emberek összegyűlnek a Krisztus nevében, akik majd képesek lesznek tovább vinni ezt a munkát, felnőve oda, hogy másokat is tanítványokká tegyenek, mert a világon nagy szükség van erre. Vannak a Szerbiánál sokkal rosszabb helyek is a világon. Mikor ide költöztem, azt hittem, keveset tudnak itt Istenről, az Ő igazságáról, törvényéről, szeretetéről, kegyelméről, a megváltásról. Két éve, hogy itt vagyok, és azt tapasztalom, nem keveset, nagyon is sokat tudnak ezekről a dolgokról. A legtöbb ember tudja, hogy hogyan kellene éljen. Nem az a probléma, hogy nem tudják, hanem az, hogy nem akarják tenni, amit Isten kér. Ez vonatkozik az egész Sárpatakra. Itt annyiféle felekezet van, annyiféle módon hirdetik az evangéliumot, csak az nem hallja meg, csak az nem követi Krisztust, aki nem akarja.

 

 

Hová mentek majd innen?

 

Nincs visszaút. Soha nem tudnánk úgy élni, mint azelőtt. Felégettük magunk mögött a hidakat. Csak előre lehet menni. Ez az előre még nem tudom merre van, de valószínűleg olyan helyen, ahol az emberek még nem hallottak Krisztusról. Sokfelé telítettség van. Ott a Biblia, szól az evangélium a tévében, rádióban, minden sarkon egy-egy imaház, templom, gyülekezet, az emberek mégis közömbösek, nem kell nekik Krisztus. Úgy látom, a keresztények szót kell fogadjanak Krisztusnak ebben is: ha nem fogadják az Igét, rázd le a port a lábadról, és menj tovább! Öröm, hogy van mégis 2-3 ember, és jóval több gyerek, aki megnyitotta a szívét. Elárulom, nagyon vonz Közép-Ázsia, Irak és India közötti térség. Istennek mindenhol mindennel, mindenkivel terve van. Szeretnék mindig az eszköze lenni, vele lenni.

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://keresztenymisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr12572771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.