Újjászületés

Keresztény felekezetek közötti párbeszéd

Házigazdák

Dohi Zoltán, Simon András, Szilveszter László

Hozzászólások

2013.07.28. 14:39 Újjászületés

A hitetlenség, a bűn és a képmutatás

Bábel tornya.jpg

 

  „A mennyek országába nem jut be 

  mindenki, csak az, aki  a mennyei

  Atyám akaratát cselekszi.”

                                         (Máté 7: 21).

 

 

  

 

    Vannak olyan emberek, akik – bár egymástól lényegesen különböznek – életükben mégis mindannyian ugyanazon munkálkodnak. Építik a saját kis Bábel-tornyaikat, amely, paradox módon, minél magasabbá válik, minél jobban megközelíti az eget, építője annál távolabb kerül általa Istentől. A toronyépítésre való hajlandóság mindannyiunkban megvan, a hitetlenség, a bűn vagy a képmutatás három sajátos változata ennek a bábeli alkotásnak.

 

Krisztus előtt több a becsülete a szenvedélyeivel, lelkiismeretével küszködő bűnösnek, vagy az őszinte ateistának a képmutatónál. Őnála nem a beszéd, hanem az ember élete számít. Ha nem is hiszel Istenben, de tisztességben, emberségben, becsületben élsz, igyekszel segíteni a körülötted lévőkön, jószándékkal vagy embertársaid iránt, előbb-utóbb megtalálhatod Istent, vagy inkább Ő talál meg Téged.

 

     Isten elsősorban nem azt akarja, hogy higgyünk benne, hanem hogy véghezvigyük az Ő akaratát. Ha elég lenne Neki az, hogy higgyünk benne, és mindennap dicsérjük, akkor olyan egyértelművé tenné a jelenlétét, hogy minden élőlény rettegve borulna le Előtte. Neki viszont sokkal fontosabb az, amilyenné mi magunk, saját szabad akaratunkban, döntéseinkben, életünk folyamán válunk.

 

 Két evangéliumi igehely jutott eszembe ezzel kapcsolatosan:

 

  1. „Azon a napon sokan mondják majd nekem: Uram, Uram! Hát nem a te nevedben prófétáltunk? Nem a te nevedben űztük ki az ördögöket? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? Én akkor kijelentem majd nekik: nem ismertelek soha benneteket. Távozzatok színem elől, ti, gonosztevők! " (Máté 7: 21-27).



  2. „Egy embernek két fia volt. Elment az elsőhöz és így szólt: fiam, menj ki ma dolgozni a szőlőbe. Megyek uram, felelte, de nem ment ki. Elment a másikhoz és őt is megkérte. Nem megyek, felelte, később azonban megbánta és kiment. Melyik teljesítette a kettő közül atyja akaratát?" (Máté 21: 29-30).

 

       A bűnös, aki minden erejével küzd szenvedélyei ellen, és százszor is elbukik, aki önmagát Isten színe előtt a legalávalóbb emberi teremtménynek tartja, de éber pillanataiban sóvárog a tisztaság után, előbb-utóbb elfogadhatja Istentől a szabadulást. Az őszinte ateista, aki hitetlen ugyan, de hitetlenségében nem gyűlölködik, és nem ítélkezik felebarátai fölött, akinél a hitetlenség egy állapot (amit őszintén felvállal), és nem valami felsőbbrendűségi komplexus eredménye, előbb-utóbb megkaphatja és meg is kapja Isten irgalmát, ahhoz, hogy higgyen.

 

   A hit ugyanis, a legnagyobb ajándék, Isten ajándéka. Kegyelem, amelyet nem lehet csak úgy, észérvek alapján elfogadni. Viszont törekedni lehet arra, hogy felismerjük Istent életünkben, leginkább azzal, hogy tiszta lélekkel éljük mindennapjainkat. A hit kegyelmében nem egyformán részesültünk, van aki nem hisz ugyan (még), de életével, becsületességével, jóságával elérheti, hogy idővel - akár közvetlenül halála előtt - hitre jusson. Akiből viszont hiányzik a bűnbánatra való hajlandóság, a szeretet, a jóindulat és a nyitottság, az akár hívőnek, akár hitetlennek tartja magát, annyira elvághatja a Teremtőjéhez fűződő kötelékeit, hogy képtelenné válik a megváltozásra.

 

Anthony de Mellonak van egy érdekes példázata. Nem szó szerint idézem, hanem a lényeget:

    Jézus mellett két embercsoport áll az utolsó ítéletkor. Az egyik csoport a bal, a másik a jobb oldalán. Jézus mondja: „Éhes voltam, és ennem adtatok. Szomjas voltam, és innom adtatok. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek."

 

   Az egyik oldalán lévő csoport tagjai minden mondatnál helyeslően bólogatnak, Ő azonban ügyet sem vet rájuk.

 

   A másik csoportból valaki megkérdi: „Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk idegenként, hogy befogadtunk volna? Mikor láttunk betegen vagy börtönben, hogy meglátogathattunk volna?" Jézus válasza: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek."

 

   Ezután az öntelt bólogatók felé fordul: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni." Ekkor ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk éhesen vagy szomjasan, idegenként vagy ruhátlanul, betegen vagy börtönben, s nem voltunk szolgálatodra?” Erre Jézus ezt feleli: „Bizony, mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek" (Máté 25: 35-46).

 

   Ismételjük csak meg még egyszer Krisztus szavait: „Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettétek, velem nem tettétek.” Ha figyelmesebben belegondolunk ennek a mondatnak az értelmébe, könnyen rájövünk arra, hogy nem az az alapvető probléma itt, hogy Anthony de Mello bólogatói ne tettek volna senkivel jót egész életükben, hogy nem adakoztak eleget, vagy nem segítettek másokon. A gőg és önteltség minősíti őket, amellyel önmagukról vélekednek, a képmutatás, amellyel megállnak Krisztus színe előtt. Kérdezzük meg magunktól őszintén: vajon ki az közülünk, aki tiszta lelkiismerettel azt tudná mondani, hogy életében sohasem mulasztott el segíteni egyik vagy másik rászorulón, sohasem volt olyan, hogy kisebb testvérei, embertársai mellett közömbösen ment volna el, sohasem történt meg, hogy nem Krisztus arcát kereste volna a másik emberben?

 

 

   Ismerjük a másik példázatot, a farizeus és a vámos esetét. A farizeusét, aki hetente kétszer böjtölt és tizedet adott a mentából. Aki hálát adott azért, hogy ő nem rabló, igaztalan és házasságtörő, mint a többi ember. És a vámost, aki őszinte bűnbánattal állt Isten színe elé, és végül megigazultan távozott a templomból. Ismerjük Jézus válaszát is a farizeus és a vámos magatartását illetően: Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lukács 18: 14).

 

  Bizony, testvéreim,  ehhez a farizeushoz hasonlítunk mindannyian, ha  elbizakodottságunkban meg vagyunk győződve arról, hogy mi igazak vagyunk, és a másik a bűnös, ha úgy látjuk, hogy saját érdemeink miatt méltóvá váltunk az üdvösségre, ha kioktatunk másokat, ítélkezünk fölöttük, és azt képzeljük, hogy az őszinte önvizsgálatra nekünk már nincs szükségünk. Ha azt gondoljuk, hogy meg tudnánk állni Krisztus színe előtt, anélkül, hogy őszintén azt mondanánk: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

 

                                                            (Szilveszter László)

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

http://keresztenymisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr215429943

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.