Kedves végzős diákok, leendő pedagógusok!
Sokat gondolkodtam azon, hogy útravalóként milyen tanácsot adhatnék Önöknek, akikkel több éve együtt dolgozunk az egyetemen, de bevallom, jórészt csak közhelyek jutottak eszembe. Közhelyek, mert mit is lehet mondani egy évfolyamnak, ami mindenkihez szólna, de amelyben egymástól tehetségben, tudásban, világfelfogásban és élettapasztalatban annyira különböző egyéniségek vannak, és akikkel az utóbbi években egyénenként különböző személyes viszony alakult ki köztünk.
Rájöttem: nehezebb azokról, azokhoz beszélni, akiket személyesen ismerünk, mert az őszinteség közhelyként hangozhat, jól formált, „alkalomhoz illő”, üres frázisként, főleg egy ilyen ünnepen. „Nincs a szónak súlya, csak üres duma...” -mondhatnám egy – ma már talán kevéssé ismert – könnyűzenei sláger szavaival.
De vajon valóban nincs már a szónak súlya a mai társadalomban? Mindent hatalmába kerített a képmutatás, az érdekek szerinti tájékozódás soha meg nem szűnő divatja, a kényszeredett udvariasság és az őszintétlenség? Hol van ma a helye az elhangzó, „elszálló” szavaknak, az írásbeliség, sőt újabban a képiség kizárólagosságának kultúráját hirdető világban?
Úgy érzem, ez nagyrészt rajtunk múlik! Akkor van, akkor lesz hitele szavainknak, ha azok valóban őszintén hangzanak, és tetteink a szavainkat igazolják.
Próbáljanak őszinték, következetesek lenni a munkájukban (persze nem mindig sikerül), ne akarjanak szerepet játszani, másoknak mutatni magukat, mint amilyenek valójában. És ehhez rögtön hozzáfűzném: az őszinteségnek csak akkor van értelme a nevelői pályán, ha a türelem és a szeretet erényeivel társul. Felelősek vagyunk mindenkiért, akivel kapcsolatba kerülünk, és ez a felelősség többszörösen érvényes, ha gyermekeket nevelünk, tanítunk, ezt választottuk foglalkozásként, hivatásként.
Meggyőződésem, hogy a nevelői munka csak szeretettel, alázattal és szerénységgel folytatható. Ehhez pedig talán a legjobb út, ha hívő keresztények vagyunk. Ha nemcsak sodródni akarunk a léttel, de – Martin Heidegger szavait idézve – felvállaljuk a létbe-vetettség minden kihívását:
- Ha átérezzük annak a súlyát, hogy életünknek, tetteinknek, döntéseinknek következménye van.
- Ha felnövünk a feladathoz, és készek vagyunk lemondani kényelmünkről, önös érdekeinkről mások szolgálatáért.
- Ha nem zsoldosok vagyunk, akik mindent, mindig csak a fizetségért tesznek, de irgalmas szamaritánusok.
- Ha belátjuk azt, hogy nemcsak a saját akaratunk, de Isten kegyelme is szükséges az eredményes munkához.
Ne a látszat fenntartására, a kívülről látható dolgok megvalósítására törekedjünk tehát, hanem – Krisztus szavaival – igyekezzünk a világ számára láthatatlan, romolhatatlan kincseket gyűjteni magunk számára, „melyeket a moly meg nem rág, a rozsda meg nem emészt”. Próbáljunk életünk folyamán olyan alázattal munkálkodni, mint a középkori ember, aki tudta, hogy mindannyian vendégek, zarándokok vagyunk itt a Földön.
* * *
Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című versében szembeállítja a modern kor emberét, a látszat, a karrier, az önérvényesítés emberét a középkori névtelen mesteremberrel. Ezekkel a sorokkal búcsúzom:
Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Minden végzős hallgatónak szeretettel:
Szilveszter László
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.