Újjászületés

Keresztény felekezetek közötti párbeszéd

Házigazdák

Dohi Zoltán, Simon András, Szilveszter László

Hozzászólások

2011.04.27. 21:24 Újjászületés

A szent - ami Istennek elkülönített

 

   A szent fogalmának a kialakulása egyidős az emberrel, az emberiséggel, bár a kifejezés jelentéskörének a változása, fejlődése egymással látszólag alig érintkező értelmezéseket hoz előtérbe a kulturális és vallási fejlődéssel, kinyilatkoztatásokkal párhuzamosan.

 

   Mircea Eliade, neves román író A szent és a profán című könyvében az emberi létezés két elkülöníthető módjaként értelmezi a szentet és a profánt: mint térben és időben megnyilvánuló szellemi valóságot, világnézetet, működést, szerkezetet, amely a mindenséget és az emberi életet irányítja. Az ókori pogány népek, törzsi közösségek is elkülönítették a szent teret és időt mint a találkozás, a Felsőbbrendűvel, a renddel, önmagammal, a világgal való szembesülés dimenzióját, helyét és idejét. Ezeknek a népeknek az időszemlélete ciklikus volt, az időt szüntelen körforgásként képzelték el, amelynek során az ünnepek megismétlik, újra és újra megidézik az élet ugyanazon eseményeit. Ezek azért bírnak rendkívüli jelentőséggel, mert egyben meg is magyarázzák az élet keletkezését, természetét: a káosz, teremtés, nemzés, háború, természet, múlt mint rituális cselekvésrendszerek szüntelen, periodikusan ismétlődő újra-megélésének formájában.

        Elmondhatjuk tehát, hogy a szentnek ez a megélése, elkülönítés formájában az isteni őskinyilatkoztatással kapcsolatos, ugyanis a lényege a közös emlékezet, a tudat ébren tartása arra vonatkozólag, hogy ki az ember és mi a dolga a világban. Más kérdés, hogy ennek gyakorlata a pogányoknál jól tükrözi a bűnbeesést és annak következményeit, hogy ez a tragikus esemény mennyire megrontotta, elferdítette ezeknek a közösségeknek az erkölcsi érzékét, ítélőképességét. A kinyilatkoztatás már csak foszlányokban létezik, a hiányzó darabokat a bűn által megrontott képzelet, vágyak egészítik ki újra egésszé, mítoszok, mondák formájában. Ez arra vezethető vissza, hogy ha az ember bűnt követ el, aztán bűnbánat nélkül ezt a bűnt a mindennapi élet részéve teszi, személyiségébe integrálja, akkor felébred benne a kényszer, hogy a múltat is átalakítva (amelyben a bűn már erénykét, hőstettként szerepel) önigazoló történetekkel összekuszálva életmódját, tetteit igazolja. A sátán legelőször hazudni tanította meg az embert. Így működik a modern történetírás is.

   Jól látható ez az ókori görögöknél, ahol a profán időben nyilvánult meg a társadalmi életnek az a része, amit a rend, a szervezettség, a törvény, a világosság uralt. Aztán az év vége felé egy olyan ünnepsor kezdődött, amelynek során újra megélték a káoszt, a rend előtti időt, önként átadva magukat a sötétség szellemi hatalmainak, tivornyák, mulatozások, szexuális kicsapongások, vad orgiák között, hogy aztán újra visszatérhessenek a hétköznapi létbe, a hétköznapok munkáihoz. Nem elhanyagolható és aggasztó a párhuzam, hogy ez a pogány jelleg a kereszténység felvétele után is kimutatható Európában a téli ünnepkörhöz kapcsolódó szokások, farsang és újabban a többnapos szilveszterezés továbbélésével, ezeknek istentelen, hedonista megközelítésében.

        Az Ószövetségen kívüli népek is elkülönítettek egy helyet, ez volt a szent tér, ahol Istennel, az isteneikkel vagy szellemekkel, démonokkal való találkozást gyakorolták. Itt mutatták be áldozataikat is ezeknek a lényeknek, hogy megnyerjék jóindulatokat, segítségüket. Ezt a viszonyt a félelem, a kiszolgáltatottság  jellemezte. Ilyen hely lehetett egy hegy, nagyobb kőszikla, folyópart, egy terebélyes, öreg fa, ahol hitük szerint az ember kapcsolatba kerülheti-rituális, szertartásszerű keretek között ezekkel az emberfeletti erőkkel, lényekkel. Egyes ázsiai nomád törzsek, noha hittek az egyedüli mindenható Isten, az Ég Ura létezésében, úgy gondolták, hogy az távoli, megközelíthetetlen, ima által sem elérhető, ezért az ég és föld között tanyázó szellemekhez folyamodtak segítségért sámánjaik révén. A következmények igencsak súlyosak lettek, ha például megvizsgáljuk, mennyire a démoni befolyásolás alá került Dzsingisz kán és az ő birodalma.

     Noha az emberiség nagy része már ősidőktől a gonosz erők játékszerévé vált, A Biblia tanúsága szerint mindig voltak emberek, akiket Isten megőrzött és megóvott, hogy világosságban éljenek, akiknek erőt adott, hogy a sátánnak ellenálljak. Ilyen ember volt Noé, majd később Ábrahám is. Az ő leszármazottai közül választotta ki és hívta el Isten azt a népet, izraelt, amelynek a történetével egy új fejezet kezdődött arra vonatkozólag, hogy a Teremtő miként követi a történelmet és miként avatkozik bele az emberiség sorsába, hogyan készíti neki elő a bűntől való szabadulás, a megváltás útját.

       Izrael kiválasztása, története egyet jelent a törvénnyel. A szövetség, amelyet az Úr Izraellel kötött, törvények rendszere, amelyek megszabták a helyes istentisztelet módját, szabályozták a közösségi élet minden területét, az emberi kapcsolatokat, a nem zsidókhoz való viszonyulást. Szent az, aki megtartja a törvényt, aki a választott néphez tartozik. Aki megszegi a törvényt, halállal kell lakoljon. Mindezek fölött áll Isten Szentsége olyan értelemben, hogy Isten örök, mindentudó, mindenható, tökéletes, jó, igazságos, feddhetetlen.

   A Biblia egészéből kiderül, hogy Istennek a törvénnyel egy jól meghatározott szándéka volt: őrködni a választott nép fölött, annak gyermekkora fölött, amíg az eljut a nagykorúságig. Isten a bűnbe esett embert akarta visszahozni abba az állapotba, hogy belülről újuljon meg, hogy ne külső kényszer miatt, hanem belülről fakadóan tegye a jót, eggyé válva Isten akaratával. Tudta, hogy erre az ember a törvény megtartása által képtelen, ezért Megváltót küldött, az Ő szent fiát, aki majd megszabadítja ebből a reménytelen helyzetéből. A zsidó vallásban   egy olyan szabályozott, kötött cselekvésrendszer, rítus alakult ki amelynek a középpontja a letelepedés előtt a szent sátor, utána a jeruzsálemi templom volt, mint az Istennel való találkozás, a neki bemutatandó áldozat helye. A találkozás ideje is szabályozott itt az évi nagy ünnepkör (ciklikus idő) mind annak az újra-megélésére épült, hogy mit tett velünk Isten, hálaadás az ő ajándékaiért (kenyér) majd az utolsó előtti, az engesztelés ünnepe, amikor a főpap engesztelést szerzett a nép bűneiért. A hét hetedik napja, a pihenőnap, a szombat (nyugalom napja) a találkozás ideje volt, emlékeztetett arra, hogy Isten, aki az eget és a földet teremtette, a hetedik nap megpihent. A tízparancsolatba a szombat megszentelése a negyedik parancsolatként került be, megtartása mint munkaszüneti, istentiszteleti és gyülekezeti nap lett a szövetség jele Isten és a zsidók között.

       A ciklikus idő mellett a Biblia időszemlélete szerint az időnek, a teremtett világ létezésének - amelynek része az ember is -, van kezdete és van vége, amikor majd a világ meg lesz ítélve Isten által aszerint, hogy miként viszonyult a többször, több szinten is kinyilatkoztatott teremtői szándékhoz, akaratához az életre vonatkozólag. A próféták voltak azok, akik a leghamarabb felismerték, hogy a törvény formális, kiüresedett cselekvése, a vallási előírások mögül eltűnik Isten eredeti szándékának, akaratának a megismerése, teljesítése utáni vágy az ember szívéből. A tételes vallás, a darabokra szedett szeretet parancs egyben búvóhellyé vált azok számára, akik szíveiket Isten iránt megkeményítették.

   A próféták tudták, hogy el kell jönnie a Messiásnak, Krisztusnak, aki betölti a törvényt, az embert az üdvösség állapotába helyezi, megváltja a törvény átkától. Krisztus felől nézve válik világossá, hogy a törvény szerepe nem más, mint elvezetni az embert Krisztushoz, eljuttatni a Krisztusban való nagykorúságra. A törvény, a vallási rendszer ebből a megvilágításból csupán nevelő, megtartó keret volt azok számára, akik kiskorúak, akik Krisztust nem ismerték. A keresztények előtt, akik a megváltást elfogadták, akik Megváltót a szívükbe befogadták a Szentlélek által, semmi akadály nem áll, szabad bejárásuk van az Atyához, Jézuson keresztül. A keresztény embernek tehát mindig, mindenhol, állandó és elmélyült közössége van Istennel a Krisztusban, a Szentlélek által, nincs szüksége egy elkülönített helyre vagy napra, napokra, ünnepekre, ahol találkozhat Istennel. Istennek a benne lakozó lelke által ő maga válik szentté. Általa, ahol és amikor Istent dicsőíti, szóban vagy cselekedetekben, megszentelődik hely és az idő, vagyis visszaáll a szó eredeti jelentése: Isten van itt.

  Az idő Krisztussal betelt, közel jött Isten országa, és valósággal eljött azoknak, akik őt hittel befogadták. Ők a tanítványok, akik követik a szenvedésben a Mestert, akiknek az élete egy folyamatos megszentelődés, hálaáldozat, míg kiábrázolódik bennük a Megváltó képe. Az idő újból lineárissá vált számukra, hisz türelmetlenül várják annak visszajöttét, aki mindent helyreállít, akiben minden elrejtett dolog nyilvánvalóvá válik. Nagy a kísértés, hogy ebbe beleunva újra visszatérjenek a „világ erőtlen elemeihez”, a valláshoz, körforgáshoz, a szájjal, rítusokkal való dicséréshez, ami maga után vonja a szív újbóli megkeményedését, az önigazultságot, önhittséget, és számos jel utal is erre, de nagy ígéretünk van: Ha meginog a hitünk, és süllyedni kezdünk, Jézus kiemel ezen álnok hullámokból, akárcsak Pétert.

      A keresztény ember szabadságra elhivatott ember, üdvössége nem függ vallásos ceremóniák, rítusok, előírások teljesítésétől. Akkora feladatot kapott Krisztustól (menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket megtanítva őket mindazokra amiket én parancsoltam nektek), amelyet csak a szabadságából fakadó erő bölcs és felelősségteljes felhasználásával teljesíthet. A szabadság kötelesség, amihez fel kell nőni. Visszautasítani a szabadságot annyi, mint elutasítani a megbízatást, szembeszegülni Istennel. A tanítvány nem önmagáért él, hanem minden cselekedetét a felebarátja iránti szeretet vezérli. A benne élő Lélekkel dönt, hogy mit tehet meg, hogy mit kell megtennie, és mitől kell őrizkednie. Megkapja a lelkek megkülönböztetésének ajándékát, ami mindig figyelmezteti, ha tévtanítókkal kerül kapcsolatba vagy tiltott területre téved. Nem áldoz a bálványoknak, nem iszik az ördög poharából. Ereje erőtlensége által válik nyilvánvalóvá.

  Amit megköt, az kötve lesz, amit felold, az feloldva marad. Az Úr az ö tanúságtétele által hív, vérével vádol. Általa válik nyilvánvalóvá: Az Úr közel!

                                                           (Simon András)

 

 

Szólj hozzá!


A bejegyzés trackback címe:

https://keresztenymisszio.blog.hu/api/trackback/id/tr1002860552

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása